Mese az angyalról, akit megfogott egy lány

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer nagyon régen egy hatalmas, gyönyörű,  ezüsttollú angyal. Holdfényes tavaszi éjszakákon kibontotta óriási, szivárványos szárnyait, és végigrepült a fényben fürdő, néma táj felett. Végigrepült, és csengő hangján egy dalt énekelt.
Mindenhol, amerre szállt, tündöklő, a szivárvány összes színében pompázó virágok bújtak ki a földből.
És ezek a virágok is ezüsthangon énekeltek.

Egyszer az angyal leszállt egy csendes vízű folyó partjára, és gyönyörködött a mező virágainak dalában.
Aztán a folyóparti erdő fái közül csendesen kilépett egy lány. Ledobta köntösét, és a folyóba lépett.
Az angyal nézte őt. Még sohasem látott ilyen szépséget.
A szemei olyan mélyek és olyan sötétek voltak, mint a folyó vize, és - akárcsak a vízben - visszatükröződött bennük az ég - a Hold és a csillagok. Haja puhán és szikrázva lebbent a hirtelen ott termett szellőben. Szerette őt a víz. Szoborszép testét átölelte, cirógatta, magába fogadta. És boldog lett hirtelen a folyó.

Aztán a lány puhán az angyalra nézett. Nem ijedt meg tőle. Nem szégyenlette előtte meztelenségét. Rámosolygott. És az angyal mindent elfelejtett.

Nem repült többé a rétek felett, és nem énekelt többé.
Mindíg a lány nyomában járt, és csak neki dalolt.
És a mezőkön elnémultak a megfakult szirmú virágok.

Az emberek először csodálkoztak, és nem értették, hogyan tudta a lány megfogni őt. Később megszokták és befogadták. Meg is szerették, mert kedves szavú volt, jóságos, és segítőkész. És ez lett a veszte.

Történt egyszer, hogy a lány így szólt hozzá:
- Dolgozhatnál valamit. Hatalmas szárnyaiddal gyorsabban repülsz, mint a szél. Légy Te az emberek postása.

És az angyal megtette, amit a lány kért, mert nagyon szerette őt. Eleinte még érezte, hogy nem ez a dolga, de nem akarta megbántani azt, aki társává fogadta őt.
Később már csak tette amit a lány akart, és belül elkezdett félni. Félni attól, mi lesz vele, ha a lánynak nem kell majd egyszer már.

Három okos és csodaszép gyermekük született, és az angyal egy ideig boldog volt. De nem taníthatta meg őket repülni, mert ő sem tudott már. Ezüst fénye megfakult, a tollai hullani kezdtek, és végül mozdulni sem bírt.

Ekkor a lány így szólt hozzá:
- Gyenge vagy és fénytelen. Nem szeretlek már. De nem engedlek el. Dolgozz! Nem hiszem el, hogy nem tudsz már mozdulni. Nem akarsz! Szedd össze magad, és tedd, amit parancsolok!

Az angyal már csak magához tudott beszélni. Ezt mondta:
- Meg kell próbálnom újra repülni. Talán akkor megint megszeret majd.

De a lány már nem törődött vele. Már mást szeretett. Mást ölelt át éjszakánként.

Az angyal a legsötétebb éjszakán felkapaszkodott a legmagasabb torony tetejére.
- Repülnöm kell! Repülni újra...
Nagyon lassan, nagyon nehezen kibontotta fakó szárnyait. Rettenetes fájdalmat érzett.
Aztán így fohászkodott:
- Istenem, tudom, hogy elhagytalak. Egy lány szerelmét a Te szolgálatod elé helyeztem. Most mégis arra kérlek, segíts!
Sajnálom, ezt az egészet. Kérlek bocsásd meg, amit esztelen szerelmemmel okoztam a világnak. Tudom, hogy Te megbocsátasz. És köszönöm. És szeretlek.

Aztán az angyal levetette magát a toronyból.
Sokáig csak zuhant. Már majdnem összetörte magát a sziklákon.
Egyszer csak újra megérezte az erőt szárnyaiban. Újra ezüstös fényben ragyogott.
Elkezdett énekelni. A virágok a réten felkapták lehajtott fejüket. Talán csak nem...?
De igen. Az angyal felébredt. Csak repült, és énekelt.
Csak repült a holdfényben, egyre távolabb és távolabb a lánytól. Egyre távolabb a kalitka-börtönétől.
És többé nem is nézett hátra.