Józsi, a részeges angyal
Az angyal a bárpultnál ült, mint minden csütörtök este 7:35 és 9:47 között.
Előtte kilenc üres pohár. És három teli.
- Most már elég! Ezt már nem töltöd belém! - sziszegte a bajsza alól félhangosan, de a bal keze szépen lassan, csendesen már el is indult a következő pohár felé... és már emelte is a szájhoz.
A száj szorosan bezárult. A nyak elfordította a fejet a pohártól. A jobb kéz hirtelen elkapta és jó erősen befogta az orrot. A száj hamar feladta a kilátástalan küzdelmet, és kinyílt...
A bal kéz egy szemvillanás alatt beleöntötte a pohár tartalmát, aztán rögtön rá is tapadt.
Itt be nem megy levegő, míg a torok le nem nyeli a lét!
És lenyelte...
- Bassza meg! - morogta az angyal, de már csak megszokásból. Tudta, hogy nem lesz ennek vége, míg meg nem itta mind a tizenkettőt...
A tizenkettedik pohár után már nem nagyon érzékelte, hogy ki ő, hogy került ide és mit is keres itt.
Halványan derengett neki valami zűrös munkahelyi szerelmi történet, valami kilakoltatás - vagy száműzetés, de minden olyan borgőzösnek tűnt.
Csak egy szó fénylett elhomályosult elméjének éjsötét tábláján: "vacsoraidő".
Lekászálódott hát a bérelt bárszékéről, és elindult az ablak irányába.
- Hé, Józsikám, fizetni ki fog? - ütött a fejére kedvesen a mixer egy koktéloskanállal.
Az angyal benyúlt kabátja alá a belső zseb környékére, vakaródzott egy darabig, majd előhúzott egy szürke tollpihét, és bárgyún vigyorogva a mixer kezébe nyomta.
Tovább vigyorgott, az ablakhoz tántorgott, és magabiztos lendülettel kilépett rajta.
Hatalmas csattanással hasalt el a járdán.
- Ekkora hasast dobtam! - sikoltott szolidan, és elájult.
A.mixer elégedetten markolta a tollpihét.
Hátrament az irodába, kinyitotta a titkos széfet, és gondosan belelibegtette tenyeréről a szürke szöszöcskét. Már nem ez volt az első...
Józsi lassan magához tért. Valami kaparászást érzett a kabátja alatt.
- Aha! Az éhség! - motyogta néma ámulattal - na, gyerünk!
Felemelte azt a fránya bal kezet. Mutatóujja hegye vörös fénnyel izzani kezdett...
- Haza kellene telefonálni... - gondolta, de aztán megfeledkezett magáról, és a járdára vizelt.
Kicsit arrébb csúszott, hogy a pocsolya közepén legyen, és világító ujjával egy négyzetet akart rajzolni a földre - de csak egy paralelogrammára futotta...igaz, legalább szabályosan párhuzamos oldalakkal.
- Terülj, terülj, aszfaltkám! - duruzsolta elégedetten, csak úgy, a Semmi fülébe. Erre a Semmi jól pofán vágta, és sértődötten elugrált.
A járdán megjelent egy félig megrágott, száraz zsömle, egy kiürült májkrémes doboz és egy almacsutka.
- Na, az olcsó varázslat...- gondolta, és magában újra használta a varázsszót - bassza meg!
Még emlékezett rá, hogy garanciális korában ez a varázslat nem így működött. Csak kapja el egyszer azt a házaló lila tündért, megegyengeti a hullámos fürtjeit!
Lassan lecsukta zavaros szemeit.
-De jól élek! Jobban, mint négy éve! - de ezt már csak álmodta...
Éjfélre járt az idő.
Az angyal a lehető legkisebb méretűre húzta össze magát a reklámújságokból rögtönzött takarója alatt.
Fejét egy megkopott kötésű Bibliára hajtotta.
A könyv nem volt túl vastag, a lapok jó részét már régen kitépte belőle. Szükség törvényt bont...
Aludt az angyal, és álmában motyogott a kifent magyar bajusza alatt:
- Köpöd ki azt az almacsutkát, te szerencsétlen? Hát hagyod, hogy teleígérjék a fejedet mindenféle hazugsággal? Fene a ravasz kígyóját...Még, hogy én megengedtem...!
- Mi van a kezedben, édes fiam? És mitől véres? Mi az, hogy Ábel disszidált?...
- Jól van, menj csak ki szőlőt kapálni. De esernyőt vigyél magaddal!...
- Figyelj haver! Ha még egyszer melléütsz azzal a kalapáccsal, hát én leszállok innét, és szétrúgom a hátsódat! Uram, bocsáss meg neki, mert bal kezes a szerencsétlen...
Hirtelen egy sokágú villám cikázott át a sötétségen, és hatalmas csattanással vágott bele a legközelebbi szemeteskukába.
- Legközelebb jobban célok ám! - álmodta hangosan Józsi, és erre felriadt.
Kihúzta fejét a kiürült mosóporos dobozból, és az égre nézett. Aztán meg maga mögé...aztán meg maga alá...végül tekintete a szemeteskuka melletti óriásplakáton akadt fenn: "A mennyország jobban teljesít!"
- Még mindíg alszom! - dideregte bele az ébredő hajnali fénybe, aztán hirtelen tényleg felébredt.
Már nem volt egyedül...
A kedvenc kukája mellett egy valószínűtlenül gyönyörű tünemény lebegett.
A felkelő nap vörös-arany fénybe burkolta a hófehér ruhás tündérkét. Göndör ezüst hajfürtjei finoman táncoltak az ébredő szellő ujjai alatt.
Alig látható szárnyacskáival belekavart a hideg levegőbe, lábai lassan elérték az aszfaltot.
- Szia! Éhes vagyok...adj valamit enni, kérlek? - mondta, és leült a járdára.
- Adnék, ha volna...eredj a dolgodra! - morogta az angyal.
- De hiszen ott van a zsebedben! Na, add már ide!
Józsi belekotort diszkréten mocskos kabátja elegánsan félig leszakadt, lyukas zsebébe...és előhúzott belőle egy érettnek tűnő körtét.
- Hát aztán nono! - vigyorodott el - jobb lenne, ha már lefőzték volna! De hát, ha már... -
És maga sem értette, hogy miért, de a gyerek kezébe nyomta a gyümölcsöt.
A tündérke szépen beleharapott a körtébe.
Az angyal csak nézte, hogyan eszik, és közben elködösült agya rejtett bugyraiban turkált. Valahol már látta ezeket a fürtöket...de hol?
A lány végzett az evéssel. Az angyalhoz lépett, és hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakát.
Józsi szíve azonnal forró lett. Olyan erővel hatolt belé valami feszítő tűz, hogy azt hitte, ez a halál.
De nem halt meg. Sőt...
Zsibbadó szárnyai sürgető vágyat kavartak fejében.
- Repülni...repülni újra...
Szürke tollai kifehéredtek. Zavaros szemei megteltek fénnyel.
- Te vagy az?...- kérdezte a lányt.
- Igen, Apa. Én vagyok az. Holdacska...
Józsi gyorsan levakarta magáról az ölelő kezecskéket.
- Na jól van, Popsis Mari, most már térj magadhoz! Szórakozz a Bankos családdal! Hazajöttél?
A kislány sértődötten megrázta édesnemes fürtjeit, és a nyakában lógó emberbőr szütyőcskébe kotort.
Egy határozott rántással előhúzott belőle egy ütött-kopott, de hajdan jobb napokat is látott, fekete harisnyába bújtatott, arany csengettyűsorral díszített cirokseprűt.
- A jó büdös francba, még mindig nem adtam be a szervizbe! - morogta gyorsan serkenő kifent magyar bajusza alatt félhangosan, majd tovább kotorászott.
Hirtelen feljajdult, és kirántotta kezét a zacskóból.
Mutatóujja hegyét egy jól megtermett, szivárványszínekben pompázó, gyöngyvirágillatú tintát fröcskölő gumidenevér harapta kellő ügybuzgalommal.
Mari szertelen jókedvében Józsi fejéhez csapkodta a ritka nagy állatot, és vidáman rikkantotta:
- Hason ló a hason lóval. Ez ám a homeopátia!
A denevér megérezte a kínálkozó lehetőséget - és Józsi disztingváltnak csak némi részrehajlással nevezhető lehelletét -, tehát azonnal a helyzetből fakadó előnyök érvényesítésének mezejére cselekedett. Elengedte a feketébe hajló, krumplicukorizű mutatóujjat, és az angyal hasonló színű és állagú, erősen sajtszagot árasztó fülcimpájára helyezte át pozícióját.
Ettől aztán rögtön álomra szenderült.
- Na, én se veszek többet szárnyas betétet! - visította a mostanra kislánynak már csak erősen becézve hívható látomás, és végre kirántotta a tarsolyából, amit olyan ügybuzgalommal keresett - egy átlagos külsejű, de rejtett belső értékekkel rendelkező varázspálcát.
Gyors mozdulatokkal egy-két varázskört írt le iszonytatóvá rendeződött frizurája környékén, de a helyzet csak rosszabbodott ettől.
Ott állt a járdán Popsis Mária, a nyugdíjas boszorkány, teljes irtózatos pompájában, önmagától is visszahőkölve...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése