Boszorkánykereső

Tavaly év elején - számomra hirtelen - összeomlott az életem.

Persze, voltak már erre utaló jelek, megérzések, melyeket gondosan nem vettem észre, nem vettem figyelembe.

De hiába, ami jön, az jön, vagy - ahogy szeretve tisztelt Reiki-mesterem, Oroszi Misi mondta egyszer (kétszer) - a sors, az sors.

És 2013-ban a sors keze rendesen "betette a lábát" az életembe.

A munkámat egyre jobban utáltam, és végül eljutottam arra a pontra, mikor azt mondtam: ebből elég!

Igaz, nem is tudtam volna tovább folytatni, de akkor még ezt nem így gondoltam.

Elmentem hát a háziorvosomhoz, és bemutatkoztam neki, mert addig a napig még nem találkoztunk.

Elmondtam neki, hogy én már tovább nem tudok könyvelni, tudunk-e ezzel valamit kezdeni. És elkezdtük...

Pihenés, gyógyszerek, pszichológus, pszichiáter...és hatalmas lelkiismeret-furdalás, hogy a feleségemnek nélkülem kell küzdenie a vállalkozásunkkal.

Aztán egy szép áprilisi hajnalon kiderült, hogy Ő már nem igazán érzi magát az én feleségemnek, és lecserélt engem egy bádogosra...

Kész lettem teljesen. Kicsit még küzdöttem, de egy - szintén hajnali - ájulás után a pszichológusom azt mondta, ha nem megyek el ebből a közegből, akkor akár bele is halhatok.

Tehát elmentem. Bele a semmibe.

Négy és fél hónapig egy bentlakásos pszichoterápiás intézmény vendégszeretetét élveztem. Szívesen leírnám a nevét, de nem tudom, hogy örülnének-e neki.

Ez a nyár sokat jelentett nekem. A terápia, az új barátságok... és újra írni kezdtem, mint valaha, kamaszkoromban.

De nagyon egyedül éreztem magam.

Régi munkatársaim bíztatására regisztráltam magam az "Elittárson".

Persze, ezt is a magam módján tettem. Leírtam mindent őszintén az életemről: a munkám és házasságom kudarcát, azt, hogy nem maradt semmim, és senkim, talán még - akkor még úgy hittem - a gyerekeim szeretetét is elveszítettem.

Persze, rögtön jöttek a "jó" tanácsok: ezt azonnal vegyem le, így aztán nem kellek majd senkinek, szép dolog az őszinteség, csak éppen hülyeség... és így tovább.

Én azonban már láttam, hogy a hazugságok, az elhallgatások hova vezetnek, és megmakacsoltam magam. Ha így kellek valakinek, akkor jó, ha nem, hát úgyis jó. Egy embert keresek: az igazi társat. Azt, aki rámismer. Akinek sebzetten is kellek.

Telt-múlt az idő, nézegettem a hölgyeket, néhánynak írtam is...semmi.

Aztán egy villámrandevú után úgy döntöttem, törlöm a regisztrációmat, és kolostorba vonulok, vagy krisnás leszek.

Fogtam a gépemet, és beléptem az oldalamra. Már ott várt egy üzenet.

Valaki megtalált a "Mi lenne ha..." kategóriában, és eljátszott a gondolattal...

Megnéztem a hölgy nagyon rossz fotóit, láttam, hogy miskolci, és szépen félretettem az egészet... de a dolog nem hagyott nyugodni...

Az esélytelenek nyugalmával írtam neki egy rövid üzenetet, és figyelmébe ajánlottam a blogomat. Gondoltam, ettől úgyis elszalad. Nem szaladt.

Kaptam tőle egy háromoldalas e-mailt. Kezdtem a dolgot komolyan venni.

És jöttek a napi 8-10 órás üzenetváltások, beszélgetések, aztán néhány nap múlva már tudtam, hogy Ő az!

Még a személyes találkozásunk előtt szerelmet vallottam neki, és közöltem vele, hogy még ha vasorra van, akkor is kell nekem, csak jöjjön már...

És jött, és gyönyörű volt. És megfogtam a kezét, és hangyák lepték el az egész testemet... "a többi néma csend"...

Hamarosan Miskolcra költöztem, és végre együtt élhetek Vele.

Nem volt könnyű kis utazás, míg idáig eljutottunk, és van még tennivaló bőven - ahogy Ő mondja gyakran: "fárasztó ez a látható lét" - de napról napra jobban és jobban szeretjük egymást.

És Vele akarok élni és halni, és ha "elhagyna, én Vele mennék". Vele minden perc ajándék.

Hát most élvezem az életet. Az én boszorkányommal.