Zöldeket mondok

Zöldeket mondok...

"A Földet nem apáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön.”

Ez a – Seattle indián főnöktől származó – mondás a lényege az én „zöldbeszédemnek”. Bizony, példát vehetnénk az indiánokról. Tisztelték a földet, ahol éltek, összes lakójával együtt. Csak annyit vettek el, amennyi kellett, és csak addig tartották meg, ameddig kellett. Aztán visszaadták azt a földnek. Így tudtak fennmaradni évszázadokon át, szent szövetségben a környezetükkel.

Ennek szellemében kellene ezen az eredetileg gyönyörű, bár mára már erősen elkoptatott, alaposan kizsigerelt bolygón élnünk. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy a túlélésünket, jólétünket biztosító készleteink végesek: sok erőforrás nem termelődik újra. Például a földgáz, a kőolaj, az ércek… Van olyan, ami csak nagyon lassan termelődik újra. Például az erdők, a termőtalaj, a tiszta ivóvíz, a tengerek élővilága… Hála istennek, azért van olyan is, ami majdnem kiapadhatatlan mennyiségben áll rendelkezésünkre. Például a napfény, a szél, az ár-apály ereje, a geotermikus energia – és amit még nem is sejtünk...

Ezért hát nem zabálhatunk fel mindent a végtelenségig. Amúgy is: a lelkünknek is jót tenne egy kis fogyókúra. Egy kis böjt. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk alaposan átgondolni, hogy mi az, amit félelemből kotrunk magunk alá, miről tudunk lemondani, melyek a valódi szükségleteink,  és ezeket hogyan tudjuk „szobatiszta” módon kielégíteni. Kénytelenek leszünk végre búcsút mondani a szénnek, kőolajnak és gyermekeinek, az időzített bombaként lapuló atomenergiának, és kidolgozni, majd alkalmazni a megújuló energiaforrások gazdaságos alkalmazási módjait.

Kénytelenek leszünk visszatérni az élethosszig, sőt több generáción át használható, meghibásodás esetén javítható használati tárgyak előállításához, felhagyni a csupán néhány kivételezett ember semmire sem használható vagyonának növelését szolgáló őrült fogyasztással…

Kénytelenek leszünk felhagyni az emberiség és lakótársai mérgezésével járó, vegyi úton előállított szerekkel dolgozó mezőgazdasági termeléssel, visszatérni az évezredek alatt eredményesen folytatott módszerekhez…

Kénytelenek leszünk valamit kezdeni végre a lassan mindent maga alá temető szemétkupacokkal, a mérgezett levegővel, az ihatatlanná, lakhatatlanná tett vizekkel…

Kénytelenek leszünk felhagyni végre az esztelen pazarlással, a véges rendszerben erőltetett, vég nélküli, önmagáért történő növekedés rákstratégiájával…

Folytathatnám még, de úgyis tudjuk, hogy mit kellene még abbahagynunk, mit kellene megtennünk, ha nem akarjuk az emberi fajt végképp eltörölni.

És erre képesek is vagyunk. Rendelkezésünkre áll a tudás, rendelkezésünkre áll a szükséges munkaerő, rendelkezésünkre állnak a szükséges anyagi erőforrások… tehát megtehetjük. Ha akarjuk…

És pontosan itt van az az aprócska probléma, az az icike-picike gubancocska, ami végül megölhet minket. Hogy nem akarjuk. Nem akarjuk ezt mi csinálni. Csinálja ezt más, mi még zabálnánk egy kicsit, néznénk valami idétlen szórakoztató műsort az ötszáz centis plazmatévénken, aztán kifeküdnénk napozni egy jól behűtött sörrel a napra… de hát ott van az a fránya ózonlyuk. És a sörben is… ki tudja, mi van a sörünkben…

Persze, ez baj, de hát miért is nem tesz valamit a kormány, vagy a szomszéd, vagy az Unió, vagy az ENSZ, vagy az ufók… vagy az Isten… vagy valaki? Valaki más. Mi nem teszünk semmit. Hamarosan úgyis meghalunk. Kicsik vagyunk mi ehhez. Még a végén bajunk lesz belőle. Vagy rajtunk marad, mint szamáron a fül. Vagy kiderül, hogy nem értünk hozzá. Vagy éppen, hogy csak megélünk. Annyira kifosztottak, annyira kizsigereltek vagyunk, hogy dehogy érdekel minket, mi lesz a Földdel, mi lesz az emberiséggel. Bármit megteszünk, bármi felett szemet húnyunk, csak ne haljunk éhen.

Igen, így gondolkodik az emberiség túlnyomó része. Nincsenek zöld gondolatai. Többnyire csak szürke gondolatai vannak. Ha vannak egyáltalán. Hála az égnek, azért vannak már néhányan, akik tudnak színeset álmodni. Akár zöldet is.  Ők azok, akik tudják, hogy nagy bajban vagyunk. Tudják, hogy ez így már nem mehet tovább. Tudják, hogy munka van. És ezt a munkát nekik kell megcsinálni.

Hogyan tudják vajon ezt megtenni?  Két úton kell elindulniuk. Az egyik út: tenni kell, amit tudnak, tanulni kell, amit nem. A másik út: meg kell fertőzniük a „szürkéket”. Vámpír módra szaporodni.  Tenni kell…

Mit lehet itt tenni? Hogyan lehet fertőzni? Sokféle dolgot lehet és kell tenni. Azt, amit az adott helyzetben, az életben elfoglalt helyén megtehet az ember.

Aki a kormánynál ül, az kormányozzon. Alkosson okos jogszabályokat. Ellenőrizze azok betartását, szankcionálja a megszegésüket. Írjon ki pályázatokat környezettudatos gazdálkodásra, környezetbarát technológiák kutatására, bevezetésére. Támogassa a nemzeti ipart, mezőgazdaságot. Támogassa a megújuló energiaforrások mind szélesebb körű alkalmazását. Fenti célok érdekében működjön együtt más országok kormányaival. Legyen jelen a médiákban. A választói érdekeit képviselje…

Aki tudós, az használja ki a rendelkezésre álló forrásokat, dolgozzon ki egyre jobb és biztonságosabb technológiákat. Ez ügyben figyelje más tudósok eredményeit, működjön együtt velük – világszinten is…

Aki mérnök, az tervezzen, aki gyáros, az gyártson hosszú élettartamú, energiatakarékos eszközöket. Alkalmazzon környezetbarát gyártási módszereket. Teremtsen emberbarát munkakörülményeket. Ne csak a profit irányítsa…

Aki orvos, az elsősorban ne szintetikus szerekkel gyógyítson. És főleg – gyógyítson, és ne csak életben tartson. Ismerje meg az évszázadokon, évezredeken át alkalmazott népi gyógymódokat. Az egész embert lássa. A lelkét is… Legyen jelen a médiákban. Oktasson, ösztönözzön a betegségek megelőzésére…

Aki gazdálkodó, az dobja ki a vegyszereket. Tanulja meg, hogyan lehet biológiai módszerekkel gazdálkodni. Tanuljon meg együttműködni a természettel. Tanulja meg tisztelni a földet…

A kisközösségek vezetői szervezzék meg saját önellátásukat. Termeljék meg mindazt, amit csak tudnak, ott, helyben. Telepítsenek nap- és szélerőműveket, ahol lehet, hasznosítsák a víz erejét. Adjanak munkát a közösség minden tagjának…

Aki a médiában ül, az tájékoztasson. Tájékoztasson az előbbiekről. Készítsen ismeretterjesztő anyagokat, végre jó irányba manipuláló reklámokat. Tegyen a lelki és szellemi környezetszennyezés ellen…

Aki médiasztár, az járjon jó példával elől. Na, ő tud aztán igazán fertőzni. Hiszen a sok „szürke” mindent utána csinál. Ne zabáljon, csak annyit fogyasszon, amennyi tényleg kell az életéhez, a szerepléséhez. Népszerűsítse a környezetbarát termékeket, eljárásokat. Ne használjon szereket. Tisztelje a közönségét…

A másik jó fertőző: a pedagógus. Tanítson okosan. Ha ő maga megtanulta már tisztelni az Életet, tisztelni az élőket, hát adja tovább.

Akár a szülő. A családban látott példa a legjobb „vámpírharapás”. A gyerek mindent lát. Akkor is, ha nem néz oda…

És a többiek, mi mind… Ne hányjuk szerteszét a világunkban mindennapi és nem mindennapi szemetünket. Gyűjtsük azt szelektíven. Tudatosan vásároljunk. Nem mindig az olcsó az olcsóbb… Tudatosítsuk magunkban, hogy nem csak az anyagi szemét a szemét. Létezik lelket és szellemet szennyező szemét is. Ezen a szinten is legyünk tudatosak – ha tudunk. Tudatosan válasszuk meg vezetőinket. Kérjük számon rajtuk, amit megígértek.  Használjuk a tömegközlekedést. Támogassuk a helyi vállalkozásokat. Érdeklődjünk az új dolgok, felfedezések iránt. Becsüljük meg az életünk jobbá tételéért dolgozókat. És fertőzzük meg a szomszédainkat.

Fertőzni kell… de hogyan? Aki tudja, hogy mit kellene tenni, az ne hallgasson tovább. Hogyan kezdődik a lavina? Egyetlen hópehely gondol egyet, és elindul. És mi a vége?... Na, ilyen lavinát kell csinálni!

Persze, nem lesz könnyű. Eleinte nehezen megy, úgy tűnik, mintha nem mozdulna semmi. Hiába minden. De nem adhatjuk fel. Pofázni kell. Harcolni kell. Érvekkel és érzelmekkel.

Sokan lesznek majd, akik nem hallanak, nem látnak, mert nem akarnak hallani, nem akarnak látni. Sokan lesznek, akik támadnak, mert sértjük a vélt, vagy valós, de csak pillanatnyi érdekeiket, vagy csak egyszerűen belegyalogolunk a komfortzónájukba. El kell őket viselni. Végül megadják majd magukat. Az is lehet, hogy ők lesznek a leglelkesebb fertőzők. És egyszer csak elindul. És akkor már meg sem lehet majd állítani. Csak kezdjük el. És figyeljük a többieket.

Mert lesznek köztük olyanok, akik nagyon jól csinálják. Valamilyen rejtélyes okból bármit el tudnak adni. Rengetegen követik őket.

És lesznek olyanok, akik nagyon tudják majd, hogy adott helyzetben pontosan mit is kell tenni.

És lesznek olyanok, akik pontosan meg is teszik. Na, őket kell megfertőzni minden áron.

Saját kezünkben van a sorsunk. És az egy szem bolygónk sorsa. Egyedül is tenni kell a dolgunkat. De… A legnagyobb erőket mindig egy egy irányba cselekvő, megfelelő létszámú csoport tudja mozgósítani. Ezért én a „zöld gondolatok” kezelésére létrehoznék egy pártoktól, kormányoktól független, természet-, és társadalomtudósokból, művészekből, és egyéb választott és válogatott bölcs emberekből álló szervezetet, amely tanácsadó szerepet töltene be az éppen aktuális kormány mellett, irányítaná a kutatásokat, figyelemmel kísérné azok világszintű eredményeit, és szintetizálná azokat, kommunikálna, és oktatna, terjesztené az igét. Véleményezné, szükség esetén megvétózhatná a környezetet jelentős mértékben befolyásoló beruházásokat.

Az intézmény dolgozói rendszeresen szerepeljenek a médiákban, legyen társadalmi súlyuk… és persze megfelelő szintű anyagi megbecsülésük is. Mással viszont ne foglalkozzanak, minden erejükkel, alkotóképességükkel az ügyet szolgálják.

Nagyon fontos  az új generáció beoltása a fenntartható fejlődés ideájával. Az iskolákban legyen tananyag a tudatos és felelős környezetvédelem és környezetgazdálkodás. Kötelezővé tenném a fiataloknak, hogy fenti intézmény égisze alatt rendszeresen végezzenek valamilyen tevékenységet, amíg tanulmányaikat folytatják. Kutassanak, és takarítsanak, tanuljanak, és oktassák az idősebb és fiatalabb generációkat.

El kell érni, hogy ez a téma mindennapjaikban jelentős súllyal jelen legyen. Mert az utolsó órában vagyunk. Persze, el is tűnhetünk a színről. A bolygónak ez is egy megoldás lenne, talán nem is rossz. De nekünk… nekünk nem.

Végül egy utolsó gondolat: az én hitem – és sokunk hite – szerint az Ember nem véletlen baleset eredménye. Valamiért itt vagyunk. Valaki, valahol, valamikor ránk bízta ezt a bolygót. Mint a tulajdonos a kertjét a jó kertészre. Ránk bízta, hogy viseljük gondját, tegyük virágzó kertté, és cserében élhetünk, játszhatunk benne. Ha tönkretesszük… vajon miben bízhatunk?

Talán kapunk majd egy másik lehetőséget, talán nem. De a bukás azért mégis csak bukás. Nagy szégyen…

És ráadásul…nézzük meg, mit teszünk tönkre. Nézz meg egy napfelkeltét. Egy napnyugtát. Sétálj a tenger partján, érezd az illatát. Hallgasd a fák között zúgó szél dalát.  A tetőablakon kopogó esőt. Táncolj a hóesésben. Feküdj hanyatt egy nyári réten. Élvezd a tavaszi virágzást. Az őszi erdő ezernyi színét. Vegyél egy macskát az öledbe. Lovagolj át a hajnali mezőn… Kék és zöld… óceánok és sivatagok… égbe nyúló hegyek, és végtelen síkságok…gazellák és tigrisek… bálnák és delfinek… gyönyörű ez a Föld. És itt születtek, és itt élnek a gyerekeink…

Idézettel kezdtem, idézettel zárom. Szintén egy indián bölcsesség: „ha leöltétek az utolsó vadat, ha kivágtátok az utolsó fát, ha megmérgeztétek az utolsó folyót, majd rájöttök, hogy a pénzt nem lehet megenni”.