Eszter nagyon szerette ezt az öreg, de varázslatos, titkokat bújtató házat. Persze, nem azért, mert úgy hívták, mint régen eltávozott nagymamáját: Sári. Bár, ki tudja… talán egy kicsit azért is.
Igen, ő is ilyen rejtélyes volt. Ilyen soha el nem mondható titkokat őrző, mosolygós, és mégis szomorú… hallgatag, és beszédes szemű…
Mióta hazaköltözött Párizsból, hetente végigjárta a villa üres, mégis barátságos, valami melegséget őrző szobáit, a homályba rejtőző folyosókat, a sötét borospincét, a lomos padlást. Legjobban a kertre néző hátsó szobát szerette.
Az épület eladó volt, és ő nagyon vágyott rá, hogy az övé legyen. De sajnos közel sem volt annyi pénze, amennyit kért érte a mogorva öregúr.
- Ez irreálisan magas ár. Szerintem el se akarja adni – panaszolta barátnőjének.
- Vegyél talán egy másikat! – ajánlotta Tímea.
- De nekem ez kell. Beleszerettem…- sóhajtott Eszter – várni kell, talán majd egyszer…
Egy nap ismét a kertre néző szobában töltötte a délutánt.
Szerette az öreg kertet is álmodó fáival, nyíratlan bokraival, a magas fűben bujkáló virágaival, tücskeivel, bogaraival.
Kinyitotta az ablakokat, és leült az egyetlen, kopott fotelbe. Hallgatta, ahogy a szél titkos dalokat dúdol a lombok között. Figyelte a feketerigók bogarászását az elmúlás-illatú avarban…aztán elaludt szépen. Mostanában elég fáradt volt. Éjszakánként keveset aludt, inkább írt.
Egy gyerek kacagása ébresztette fel. Kinn a kertben egy fiatal pár labdázott egy hat évesnek látszó kisfiúval.
A férfi magasra dobta a labdát. A kisfiú elkapta, de aztán elejtette. A labda eltűnt a bokrok között. Aztán a fiúcska is…
A nő a férfire mosolygott. A férfi válaszul átölelte őt. Megcsókolták egymást, aztán a férfi asszonya hasára tette a kezét, és nevetett. A fiú előbújt a bokorból, és hozzájuk szaladt.
Eszter előhúzta táskájából kedvenc polaroid fényképezőgépét, és gyorsan lekapta vele a családot.
A kép jó lett. A kandalló párkányára tette, aztán hirtelen megfordult, mert zajt hallott a ház belsejéből.
- Ja, csak a mogorva barátom! – nyugtázta, majd újra kinézett az ablakon. A kert üres volt.
Az öregúr mérgesen nyomult befelé. Már éppen szóra nyitotta volna száját, amikor megakadt a szeme a képen.
- Hát ez…? – kérdezte furcsán elcsukló hangon.
- Éppen most csináltam. – mondta Eszter.
- De hát ez… ez lehetetlen! – sírta el magát az öreg, és kezében a képpel kirohant a házból.
Másnap reggel Eszter egy öreges kézírással írt levelet talált a postaládájában.
“- Kedves Hölgyem!
Nem tudom, honnét vette ezt a képet, de biztosan nem most fotózta.
A képen én vagyok a szüleimmel.
Jól emlékszem erre a napra. Az utolsó napra, melyet apámmal és anyámmal tölthettem.
Másnap hajnalban a bevonuló katonák felgyújtották a házat, és agyonlőtték mindkettőt.
Akárcsak a többieket mind, akiket a házban rejtegettünk.
Anyámat megerőszakolták. Terhes volt a hugommal…
Én a bokrok között bújtam el…
A villa teljesen kiégett belül, de a falak csodálatos módon épen maradtak.
Szerintem az anyám szelleme védte meg a teljes pusztulástól.
A háború után felújítottam, de soha többé nem tudtam benne élni.
Nem tudtam benne élni, de megválni sem tudtam tőle. Olyan volt nekem, mint egy emlékmű.
A ház az Öné. A fotóért.
Legyen benne olyan boldog, mint én voltam egykor… addig a napig…
Én lassan már indulok. Várnak a szüleim.”
Az öreg néhány hónap múlva elment csendesen.
Addigra már barátok lettek.
Halála előtt gyakran együtt üldögéltek a kert szeretetről suttogó fái alatt.
Az öreg az életéről mesélt.
- Tudja, Kedves, nem volt könnyű életem, de folyton mellettem éreztem a szüleimet. Mintha beburkoltak volna a lelkükkel. A szeretetükkel.
Aztán egy este már nem tudott hazamenni többé. Ott halt meg, a kedvenc fűzfája alatt.
Eszter magára vállalta a búcsúztatást. A testet elhamvasztották, a hamvakat az öreg kertben szórták szét.
Sok év telt el azóta.
A lány férjhez ment. Három gyönyörű gyermeket nevelt fel a villa falai között.
Aztán jöttek az unokák. Aztán el is mentek. Ki másik városba költözött, ki külföldön talált otthonra.
Kiürült a ház. Öreg lett a lány. Elment a férje. Aztán elment ő is…
A villát a Eszter a városnak adományozta. Óvodát üzemeltetnek benne. A falak ringatnak és védenek.
Az öreg kert folyton hangos a gyerekek hancúrozásától. A rigók elköltöztek nyugodtabb tájékra.
Mondják, hogy teliholdas éjszakákon egy fiatal pár labdázik a kertben egy kacagó kisfiúval, és egy szőke kislánnyal.
És a ház nézi őket ezüst fényben úszó ablakszemeivel.
Nézi őket, vagy talán… igen, talán éppen ő álmodja őket.
Gyereket álmodik, és rigókat. Holdfényt, nyáresti szellőt és hirtelen ébredő vihart.
Tüzet és dermesztő téli éjszakát.
És Esztert, és az öreget. És katonákat. És tavaszt. Virágzó mandulafákat.
És kacsákat, és hattyúkat. Ezüsthidat. A szél szárnyán szárnyaló vitorlásokat.
A tó mélyén nyüzsgő halakat. A strandon piruló testeket.
Vonatot, öreg gőzmozdonyokat. Az Öregparkot zöld ragyogásban, vagy éppen ködben derengő lámpafényben. A kávéházat a parton. A hegytetőn álló kilátót.
Talán…talán ő álmodja az egész várost.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése