Gyere utánam Fekete Toll Templomába

Kedves Olvasóm!

"Az utak mindig véget érnek, de az utazás örök."

Új helyre költöztem.

Gyere utánam Fekete Toll Templomába!

www.feketetoll.cafeblog.hu

Szeretettel várlak!

Írni szeretnék...

Én írni szeretnék. Mert ez tesz boldoggá. Mert vannak még dalaim.

Jó az, amit írok, vagy nem jó?

Nem tudom. Egyszer úgy vélem, hogy jó, máskor úgy, hogy nem.

Egy biztos: ezért vagyok itt. Ezt már gyerekkorom óta sugdossa a fülembe valaki, és végre meg is hallottam.

Hogy aztán kell-e ez másoknak? Néha úgy tűnik - igen, néha úgy, hogy nem.

Egy biztos: szükség, az van rá. Csak igény nincs - vagy csak kevés.

Az írásból nem élek meg. Elődeim példájából kiindulva ez utalhat arra is, hogy jó az, amit írok... :-)

De azért alapvetően kenyérrel él az ember...

Elődeim szerencsésebbik részének voltak mecénásai, akik segítették őket, hogy alkothassanak.

Engem is megmecenálhatna már valaki... :-)

Hogy ez koldulás? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem...

Egy biztos: az írásaimmal adok valamit.

És az is biztos, hogy nagyon sok koldus van ma többre érdemes hazánkban. Egyre több. Hiszen "kevés a fóka"...és sokszor nem marad más, mint, hogy eldöntsd: tolvaj leszel, vagy koldus...ha már munkahelyet nem találsz...

Egy biztos: nem vagyok lopós! Vagy igen...? Néha az ember azt is kénytelen ellopni, ami az övé...

De inkább: koldus.

Hogy Neked is legyen kihívás...

Józsi, a részeges angyal - Mi van a plázán túl

Hat csípős-savanyú leves múlva Cicukának mégis mehetnékje támadt.
- Na menjünk! – törleszkedett Józsi bajszához.
- Mi van, Plázakandúr – tépte le fejéről a macskát az angyal – nem ízlik a léd?
- Nekem is jár egy kis kikapcsolódás – pislogott ártatlanul Cicuka – kukázni akarok!
- Nekem nyolc. Esetleg fél kilenc – ásított egy gusztusosat Józsi – kaparjuk össze Anyádat!
A kandúr rögtön nekiugrott Marinak, és a vádlijába karmolt. De a boszorkány csak állt földbe gyökeredzett lábbal,  már bimbóztak is a fülei, és földig ért a nyála.
- Sehová! Én még ilyen gyönyörűt! Színes, szagos, izeg-mozog, csili-vili, Kacatok Ásza, Iszonyú Pláza! Veszek karácsonyra egyet a gyereknek!
- De Mari, hát  nincs is gyereked! – rúgta sípcsonton Józsi.
- Azt is veszek! – gémberedett meg eltökélten Mari – Veszek kettőt!
- Hagyjuk itt – dorombolta Cicuka – majd visszajövünk száz év múlva, kedden!
- Akkor nem érek rá – dünnyögte az angyal, és már mentek is egy kört a forgóajtóval.
Ahogy kiugrottak a túlsó oldalon, máris a Plázában voltak megint.
Megismételték ezt még kétszer-százszor, aztán már meg is unták.
- Bácsi kérem, hogy lehet itt kimenni? – cirógatta meg a kandúr farkával a biztonsági őr orrát.
- Kimenni? Hová? Nincsen semmi a Plázán túl! – húzta meg a fülét a bácsi, aki különben néni volt.
- Hülyeség! Hiszen kintről jöttünk! – akarta mondani Józsi, de totál sötét lett, és fültövön vágta őket a csend…

(N)agytakarítás

Bizony, az agyadat ugyanúgy kell takarítanod, mint a lakásodat!
Ráadásul ugyanolyan gyakran!
Életünk során összeszedett, dédelgetett félelmeink… a média által belénk gyömöszölt idétlen, körmönfont hazugságok…embertársaink “segítő” szándékú, kéretlenül ránk zúdított igazságai…és még sorolhatnám…
Na, ezek szépen megakadályozzák, hogy haladjunk az – életünk ritka ihletett pillanataiban megálmodott, vagy csak spontán módon megmutatkozó – utunkon.
Hát bizony, ezért kell naponta (!) egyrészt meditálni – vagy bambulni, igazi zenét hallgatni, a természetben “létezni” gondolattalanul, kinek-kinek ízlése szerint -, másrészt ezért kell az agyunkat lomtalanítani.
Hogyan lomtalanít az ember gyereke? Először is kinyitja a szekrényajtót, és belenéz, majd elborzad, és szépen becsukja a szekrényajtót…aztán, mikor lélekben már felkészült rá, újra kinyitja a szekrényajtót, és egyenként kiszedi a holmikat.
Mindegyiket szépen, szeretettel kézbe veszi, végiggondolja, hogy hogyan szolgálta őt az a dolog eddigi utazása során, majd eldönti, hogy a továbbiakban szüksége van-e még rá, kell-e még neki.
Ha nem, akkor megáldja a dolgot, megköszöni neki az eddigi szolgálatot, és útjára bocsátja. És nem, ismétlem: NEM mondja azt, hogy: “- Hátha jó lesz még valamire!”
:-)
Ha kell még, akkor megáldja a dolgot, megköszöni neki az eddigi szolgálatot, és elhelyezi őt valahol a személyes terében, jól látható helyen, hogy tudja majd, hol találja, mikor szüksége lesz rá.
Ez a “kinyitom a szekrényajtót” – ez a meditáció. Illetve – ez is meditáció.
Tehát nyisd ki a “szekrényt”, vedd sorra a gondolataidat… és a többit már tudod!

A tévé

A tévé egy nagyon hasznos dolog!
Ha a fal mellé állítjuk, vagy egyenesen a falra szereljük, megvédi azt a szennyeződésektől, és némi hő- és hangszigetelő tulajdonságai is érvényesülhetnek. Korlátozott mértékben ugyan, de tükörnek is alkalmazható.
Ha a helyiség közepén helyezzük el valahol, kiváló térelválasztó elem!
Régebbi, doboz formájú készülékek teteje polcként is használható: ízléses kerámiák, üveghalak, családi fotók, egyéb értékes tárgyak elhelyezésére szinte kínálja magát!
Ha ezen tulajdonságait már alaposan kiélveztük, és ezoterikusan már eléggé képzettnek érezzük magunkat, kapcsoljuk be a készüléket!
Bekapcsolt állapotban ugyanis a tévé dimenziókapuvá válik. Beleláthatunk vele távoli világokba, elmúlt, és jövendő korokba, más emberek és egyéb lények gondolataiba.
Kiváló jövendőmondó eszköz: ha sokat tévézel, meglátod benne a jövőt. Pontosabban: amit rendszeresen nézel benne, az lesz a jövőd!
Nézheted a vértől csöpögő Híradót, a lélekemelő, IQ-borzoló kiválasztós, szavazós műsorokat, vagy éppen a szappanoperákat, ahol az emberek rengeteget szenvednek feleslegesen…
De inkább azt javaslom Neked, hogy ne azt engedd magadba, amit beléd akarnak gyömöszölni, hanem válassz szabadon.
Köss rá egy médialejátszót, és nézd a saját magad által megkívánt, vagy az úton haladó társaid által ajánlott filmeket.
Rengeteg jó anyag: zene, meditáció, ezoterikus előadás és beszélgetés, spirituális film található a neten, de egymás közt is cserélhettek a barátaiddal.
A lényeg – még egyszer : NE EDD MEG A MENÜT! TE VÁLASSZ, A SAJÁT ÉTLAPODRÓL!!
A tévé is egy eszköz, akár a kés. A késsel lehet ételt készíteni, szobrot faragni, de lehet vele gyilkolni is…
A tévé is ilyen. Épít – vagy gyilkol.
A VÁLASZTÁS – A TIÉD!

Az ablakon át

Eszter nagyon szerette ezt az öreg, de varázslatos, titkokat bújtató házat. Persze, nem azért, mert úgy hívták, mint  régen eltávozott nagymamáját: Sári. Bár, ki tudja… talán egy kicsit azért is.
Igen, ő is ilyen rejtélyes volt. Ilyen soha el nem mondható titkokat őrző, mosolygós, és mégis szomorú… hallgatag, és beszédes szemű…
Mióta hazaköltözött Párizsból, hetente végigjárta a villa üres, mégis barátságos, valami melegséget őrző szobáit, a homályba rejtőző folyosókat, a sötét borospincét, a lomos padlást. Legjobban a kertre néző hátsó szobát szerette.
Az épület eladó volt, és ő nagyon vágyott rá, hogy az övé legyen. De sajnos közel sem volt annyi pénze, amennyit kért érte a mogorva öregúr.
- Ez irreálisan magas ár. Szerintem el se akarja adni – panaszolta barátnőjének.
- Vegyél talán egy másikat! – ajánlotta Tímea.
- De nekem ez kell. Beleszerettem…- sóhajtott Eszter – várni kell, talán majd egyszer…
Egy nap ismét a kertre néző szobában töltötte a délutánt.
Szerette az öreg kertet is álmodó fáival, nyíratlan bokraival, a magas fűben bujkáló virágaival, tücskeivel, bogaraival.
Kinyitotta az ablakokat, és leült az egyetlen, kopott fotelbe. Hallgatta, ahogy a szél titkos dalokat dúdol a lombok között. Figyelte a feketerigók bogarászását az elmúlás-illatú avarban…aztán elaludt szépen. Mostanában elég fáradt volt. Éjszakánként keveset aludt, inkább írt.
Egy gyerek kacagása ébresztette fel. Kinn a kertben egy fiatal pár labdázott egy hat évesnek látszó kisfiúval.
A férfi magasra dobta a labdát. A kisfiú elkapta, de aztán elejtette. A labda eltűnt a bokrok között. Aztán a fiúcska is…
A nő a férfire mosolygott. A férfi válaszul átölelte őt. Megcsókolták egymást, aztán a férfi asszonya hasára tette a kezét, és nevetett. A fiú előbújt a bokorból, és hozzájuk szaladt.
Eszter előhúzta táskájából kedvenc polaroid fényképezőgépét, és gyorsan lekapta vele a családot.
A kép jó lett. A kandalló párkányára tette, aztán hirtelen megfordult, mert zajt hallott a ház belsejéből.
- Ja, csak a mogorva barátom! – nyugtázta, majd újra kinézett az ablakon. A kert üres volt.
Az öregúr mérgesen nyomult befelé. Már éppen szóra nyitotta volna száját, amikor megakadt a szeme a képen.
- Hát ez…? – kérdezte furcsán elcsukló hangon.
- Éppen most csináltam. – mondta Eszter.
- De hát ez… ez lehetetlen! – sírta el magát az öreg, és kezében a képpel kirohant a házból.
Másnap reggel Eszter egy öreges kézírással írt levelet talált a postaládájában.
“- Kedves Hölgyem!
Nem tudom, honnét vette ezt a képet, de biztosan nem most fotózta.
A képen én vagyok a szüleimmel.
Jól emlékszem erre a napra. Az utolsó napra, melyet apámmal és anyámmal tölthettem.
Másnap hajnalban a bevonuló katonák felgyújtották a házat, és agyonlőtték mindkettőt.
Akárcsak a többieket mind, akiket a házban rejtegettünk.
Anyámat megerőszakolták. Terhes volt a hugommal…
Én a bokrok között bújtam el…
A villa teljesen kiégett belül, de a falak csodálatos módon épen maradtak.
Szerintem az anyám szelleme védte meg a teljes pusztulástól.
A háború után felújítottam, de soha többé nem tudtam benne élni.
Nem tudtam benne élni, de megválni sem tudtam tőle. Olyan volt nekem, mint egy emlékmű.
A ház az Öné. A fotóért.
Legyen benne olyan boldog, mint én voltam egykor… addig a napig…
Én lassan már indulok. Várnak a szüleim.”
Az öreg néhány hónap múlva elment csendesen.
Addigra már barátok lettek.
Halála előtt gyakran együtt üldögéltek a kert szeretetről suttogó fái alatt.
Az öreg az életéről mesélt.
- Tudja, Kedves, nem volt könnyű életem, de folyton mellettem éreztem a szüleimet. Mintha beburkoltak volna a lelkükkel. A szeretetükkel.
Aztán egy este már nem tudott hazamenni többé. Ott halt meg, a kedvenc fűzfája alatt.
Eszter magára vállalta a búcsúztatást. A testet elhamvasztották, a hamvakat az öreg kertben szórták szét.
Sok év telt el azóta.
A lány férjhez ment. Három gyönyörű gyermeket nevelt fel a villa falai között.
Aztán jöttek az unokák. Aztán el is mentek. Ki másik városba költözött, ki külföldön talált otthonra.
Kiürült a ház. Öreg lett a lány. Elment a férje. Aztán elment ő is…
A villát a Eszter a városnak adományozta.  Óvodát üzemeltetnek benne. A falak ringatnak és védenek.
Az öreg kert folyton hangos a gyerekek hancúrozásától. A rigók elköltöztek nyugodtabb tájékra.
Mondják, hogy teliholdas éjszakákon egy fiatal pár labdázik a kertben egy kacagó kisfiúval, és egy szőke kislánnyal.
És a ház nézi őket ezüst fényben úszó ablakszemeivel.
Nézi őket, vagy talán… igen, talán éppen ő álmodja őket.
Gyereket álmodik, és rigókat. Holdfényt, nyáresti szellőt és hirtelen ébredő vihart.
Tüzet és dermesztő téli éjszakát.
És Esztert, és az öreget. És katonákat. És tavaszt.  Virágzó mandulafákat.
És kacsákat, és hattyúkat. Ezüsthidat. A szél szárnyán szárnyaló vitorlásokat.
A tó mélyén nyüzsgő halakat. A strandon piruló testeket.
Vonatot, öreg gőzmozdonyokat. Az Öregparkot zöld ragyogásban, vagy éppen ködben derengő lámpafényben. A kávéházat a parton. A hegytetőn álló kilátót.
Talán…talán ő álmodja az egész várost.

A világítótorony

A világítótorony magányosan állt a tenger partján.

Volt ugyan néhány ház a közelében, de egyik sem nézett fel rá, nem törődött vele.

A torony tehát magányos volt. Magányosan tette a dolgát.

Világított a sötétben. Világított, mert erre született. Világított, pedig senki sohasem köszönte meg, sőt azt sem tudta, hogy hasznát vette a valaki egyáltalán a fényének. Csak világított, mert sötét volt.

A tengert járó hajók látták a fényt. Az egyetlen fényszilánkot, amely vezette őket a viharos éjszakákon. Nélküle elvesztek volna, vagy összetörték volna magukat az éles sziklákon.

De soha nem köszönték meg a világítótoronynak a fényt. Ami azt illeti, nem is tudták, honnét jön a fény.

A világítótorony világított. Egyedül. Nem laktak, nem születtek és nem haltak meg benne emberek. Nem őröltek benne búzát. Nem építettek benne hajókat.

Ő csak világított. Mert ő volt a világítótorony.

Boszorkánykereső

Tavaly év elején - számomra hirtelen - összeomlott az életem.

Persze, voltak már erre utaló jelek, megérzések, melyeket gondosan nem vettem észre, nem vettem figyelembe.

De hiába, ami jön, az jön, vagy - ahogy szeretve tisztelt Reiki-mesterem, Oroszi Misi mondta egyszer (kétszer) - a sors, az sors.

És 2013-ban a sors keze rendesen "betette a lábát" az életembe.

A munkámat egyre jobban utáltam, és végül eljutottam arra a pontra, mikor azt mondtam: ebből elég!

Igaz, nem is tudtam volna tovább folytatni, de akkor még ezt nem így gondoltam.

Elmentem hát a háziorvosomhoz, és bemutatkoztam neki, mert addig a napig még nem találkoztunk.

Elmondtam neki, hogy én már tovább nem tudok könyvelni, tudunk-e ezzel valamit kezdeni. És elkezdtük...

Pihenés, gyógyszerek, pszichológus, pszichiáter...és hatalmas lelkiismeret-furdalás, hogy a feleségemnek nélkülem kell küzdenie a vállalkozásunkkal.

Aztán egy szép áprilisi hajnalon kiderült, hogy Ő már nem igazán érzi magát az én feleségemnek, és lecserélt engem egy bádogosra...

Kész lettem teljesen. Kicsit még küzdöttem, de egy - szintén hajnali - ájulás után a pszichológusom azt mondta, ha nem megyek el ebből a közegből, akkor akár bele is halhatok.

Tehát elmentem. Bele a semmibe.

Négy és fél hónapig egy bentlakásos pszichoterápiás intézmény vendégszeretetét élveztem. Szívesen leírnám a nevét, de nem tudom, hogy örülnének-e neki.

Ez a nyár sokat jelentett nekem. A terápia, az új barátságok... és újra írni kezdtem, mint valaha, kamaszkoromban.

De nagyon egyedül éreztem magam.

Régi munkatársaim bíztatására regisztráltam magam az "Elittárson".

Persze, ezt is a magam módján tettem. Leírtam mindent őszintén az életemről: a munkám és házasságom kudarcát, azt, hogy nem maradt semmim, és senkim, talán még - akkor még úgy hittem - a gyerekeim szeretetét is elveszítettem.

Persze, rögtön jöttek a "jó" tanácsok: ezt azonnal vegyem le, így aztán nem kellek majd senkinek, szép dolog az őszinteség, csak éppen hülyeség... és így tovább.

Én azonban már láttam, hogy a hazugságok, az elhallgatások hova vezetnek, és megmakacsoltam magam. Ha így kellek valakinek, akkor jó, ha nem, hát úgyis jó. Egy embert keresek: az igazi társat. Azt, aki rámismer. Akinek sebzetten is kellek.

Telt-múlt az idő, nézegettem a hölgyeket, néhánynak írtam is...semmi.

Aztán egy villámrandevú után úgy döntöttem, törlöm a regisztrációmat, és kolostorba vonulok, vagy krisnás leszek.

Fogtam a gépemet, és beléptem az oldalamra. Már ott várt egy üzenet.

Valaki megtalált a "Mi lenne ha..." kategóriában, és eljátszott a gondolattal...

Megnéztem a hölgy nagyon rossz fotóit, láttam, hogy miskolci, és szépen félretettem az egészet... de a dolog nem hagyott nyugodni...

Az esélytelenek nyugalmával írtam neki egy rövid üzenetet, és figyelmébe ajánlottam a blogomat. Gondoltam, ettől úgyis elszalad. Nem szaladt.

Kaptam tőle egy háromoldalas e-mailt. Kezdtem a dolgot komolyan venni.

És jöttek a napi 8-10 órás üzenetváltások, beszélgetések, aztán néhány nap múlva már tudtam, hogy Ő az!

Még a személyes találkozásunk előtt szerelmet vallottam neki, és közöltem vele, hogy még ha vasorra van, akkor is kell nekem, csak jöjjön már...

És jött, és gyönyörű volt. És megfogtam a kezét, és hangyák lepték el az egész testemet... "a többi néma csend"...

Hamarosan Miskolcra költöztem, és végre együtt élhetek Vele.

Nem volt könnyű kis utazás, míg idáig eljutottunk, és van még tennivaló bőven - ahogy Ő mondja gyakran: "fárasztó ez a látható lét" - de napról napra jobban és jobban szeretjük egymást.

És Vele akarok élni és halni, és ha "elhagyna, én Vele mennék". Vele minden perc ajándék.

Hát most élvezem az életet. Az én boszorkányommal.

Zöldeket mondok

Zöldeket mondok...

"A Földet nem apáinktól örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk kölcsön.”

Ez a – Seattle indián főnöktől származó – mondás a lényege az én „zöldbeszédemnek”. Bizony, példát vehetnénk az indiánokról. Tisztelték a földet, ahol éltek, összes lakójával együtt. Csak annyit vettek el, amennyi kellett, és csak addig tartották meg, ameddig kellett. Aztán visszaadták azt a földnek. Így tudtak fennmaradni évszázadokon át, szent szövetségben a környezetükkel.

Ennek szellemében kellene ezen az eredetileg gyönyörű, bár mára már erősen elkoptatott, alaposan kizsigerelt bolygón élnünk. Tudomásul kellene végre vennünk, hogy a túlélésünket, jólétünket biztosító készleteink végesek: sok erőforrás nem termelődik újra. Például a földgáz, a kőolaj, az ércek… Van olyan, ami csak nagyon lassan termelődik újra. Például az erdők, a termőtalaj, a tiszta ivóvíz, a tengerek élővilága… Hála istennek, azért van olyan is, ami majdnem kiapadhatatlan mennyiségben áll rendelkezésünkre. Például a napfény, a szél, az ár-apály ereje, a geotermikus energia – és amit még nem is sejtünk...

Ezért hát nem zabálhatunk fel mindent a végtelenségig. Amúgy is: a lelkünknek is jót tenne egy kis fogyókúra. Egy kis böjt. Előbb-utóbb kénytelenek leszünk alaposan átgondolni, hogy mi az, amit félelemből kotrunk magunk alá, miről tudunk lemondani, melyek a valódi szükségleteink,  és ezeket hogyan tudjuk „szobatiszta” módon kielégíteni. Kénytelenek leszünk végre búcsút mondani a szénnek, kőolajnak és gyermekeinek, az időzített bombaként lapuló atomenergiának, és kidolgozni, majd alkalmazni a megújuló energiaforrások gazdaságos alkalmazási módjait.

Kénytelenek leszünk visszatérni az élethosszig, sőt több generáción át használható, meghibásodás esetén javítható használati tárgyak előállításához, felhagyni a csupán néhány kivételezett ember semmire sem használható vagyonának növelését szolgáló őrült fogyasztással…

Kénytelenek leszünk felhagyni az emberiség és lakótársai mérgezésével járó, vegyi úton előállított szerekkel dolgozó mezőgazdasági termeléssel, visszatérni az évezredek alatt eredményesen folytatott módszerekhez…

Kénytelenek leszünk valamit kezdeni végre a lassan mindent maga alá temető szemétkupacokkal, a mérgezett levegővel, az ihatatlanná, lakhatatlanná tett vizekkel…

Kénytelenek leszünk felhagyni végre az esztelen pazarlással, a véges rendszerben erőltetett, vég nélküli, önmagáért történő növekedés rákstratégiájával…

Folytathatnám még, de úgyis tudjuk, hogy mit kellene még abbahagynunk, mit kellene megtennünk, ha nem akarjuk az emberi fajt végképp eltörölni.

És erre képesek is vagyunk. Rendelkezésünkre áll a tudás, rendelkezésünkre áll a szükséges munkaerő, rendelkezésünkre állnak a szükséges anyagi erőforrások… tehát megtehetjük. Ha akarjuk…

És pontosan itt van az az aprócska probléma, az az icike-picike gubancocska, ami végül megölhet minket. Hogy nem akarjuk. Nem akarjuk ezt mi csinálni. Csinálja ezt más, mi még zabálnánk egy kicsit, néznénk valami idétlen szórakoztató műsort az ötszáz centis plazmatévénken, aztán kifeküdnénk napozni egy jól behűtött sörrel a napra… de hát ott van az a fránya ózonlyuk. És a sörben is… ki tudja, mi van a sörünkben…

Persze, ez baj, de hát miért is nem tesz valamit a kormány, vagy a szomszéd, vagy az Unió, vagy az ENSZ, vagy az ufók… vagy az Isten… vagy valaki? Valaki más. Mi nem teszünk semmit. Hamarosan úgyis meghalunk. Kicsik vagyunk mi ehhez. Még a végén bajunk lesz belőle. Vagy rajtunk marad, mint szamáron a fül. Vagy kiderül, hogy nem értünk hozzá. Vagy éppen, hogy csak megélünk. Annyira kifosztottak, annyira kizsigereltek vagyunk, hogy dehogy érdekel minket, mi lesz a Földdel, mi lesz az emberiséggel. Bármit megteszünk, bármi felett szemet húnyunk, csak ne haljunk éhen.

Igen, így gondolkodik az emberiség túlnyomó része. Nincsenek zöld gondolatai. Többnyire csak szürke gondolatai vannak. Ha vannak egyáltalán. Hála az égnek, azért vannak már néhányan, akik tudnak színeset álmodni. Akár zöldet is.  Ők azok, akik tudják, hogy nagy bajban vagyunk. Tudják, hogy ez így már nem mehet tovább. Tudják, hogy munka van. És ezt a munkát nekik kell megcsinálni.

Hogyan tudják vajon ezt megtenni?  Két úton kell elindulniuk. Az egyik út: tenni kell, amit tudnak, tanulni kell, amit nem. A másik út: meg kell fertőzniük a „szürkéket”. Vámpír módra szaporodni.  Tenni kell…

Mit lehet itt tenni? Hogyan lehet fertőzni? Sokféle dolgot lehet és kell tenni. Azt, amit az adott helyzetben, az életben elfoglalt helyén megtehet az ember.

Aki a kormánynál ül, az kormányozzon. Alkosson okos jogszabályokat. Ellenőrizze azok betartását, szankcionálja a megszegésüket. Írjon ki pályázatokat környezettudatos gazdálkodásra, környezetbarát technológiák kutatására, bevezetésére. Támogassa a nemzeti ipart, mezőgazdaságot. Támogassa a megújuló energiaforrások mind szélesebb körű alkalmazását. Fenti célok érdekében működjön együtt más országok kormányaival. Legyen jelen a médiákban. A választói érdekeit képviselje…

Aki tudós, az használja ki a rendelkezésre álló forrásokat, dolgozzon ki egyre jobb és biztonságosabb technológiákat. Ez ügyben figyelje más tudósok eredményeit, működjön együtt velük – világszinten is…

Aki mérnök, az tervezzen, aki gyáros, az gyártson hosszú élettartamú, energiatakarékos eszközöket. Alkalmazzon környezetbarát gyártási módszereket. Teremtsen emberbarát munkakörülményeket. Ne csak a profit irányítsa…

Aki orvos, az elsősorban ne szintetikus szerekkel gyógyítson. És főleg – gyógyítson, és ne csak életben tartson. Ismerje meg az évszázadokon, évezredeken át alkalmazott népi gyógymódokat. Az egész embert lássa. A lelkét is… Legyen jelen a médiákban. Oktasson, ösztönözzön a betegségek megelőzésére…

Aki gazdálkodó, az dobja ki a vegyszereket. Tanulja meg, hogyan lehet biológiai módszerekkel gazdálkodni. Tanuljon meg együttműködni a természettel. Tanulja meg tisztelni a földet…

A kisközösségek vezetői szervezzék meg saját önellátásukat. Termeljék meg mindazt, amit csak tudnak, ott, helyben. Telepítsenek nap- és szélerőműveket, ahol lehet, hasznosítsák a víz erejét. Adjanak munkát a közösség minden tagjának…

Aki a médiában ül, az tájékoztasson. Tájékoztasson az előbbiekről. Készítsen ismeretterjesztő anyagokat, végre jó irányba manipuláló reklámokat. Tegyen a lelki és szellemi környezetszennyezés ellen…

Aki médiasztár, az járjon jó példával elől. Na, ő tud aztán igazán fertőzni. Hiszen a sok „szürke” mindent utána csinál. Ne zabáljon, csak annyit fogyasszon, amennyi tényleg kell az életéhez, a szerepléséhez. Népszerűsítse a környezetbarát termékeket, eljárásokat. Ne használjon szereket. Tisztelje a közönségét…

A másik jó fertőző: a pedagógus. Tanítson okosan. Ha ő maga megtanulta már tisztelni az Életet, tisztelni az élőket, hát adja tovább.

Akár a szülő. A családban látott példa a legjobb „vámpírharapás”. A gyerek mindent lát. Akkor is, ha nem néz oda…

És a többiek, mi mind… Ne hányjuk szerteszét a világunkban mindennapi és nem mindennapi szemetünket. Gyűjtsük azt szelektíven. Tudatosan vásároljunk. Nem mindig az olcsó az olcsóbb… Tudatosítsuk magunkban, hogy nem csak az anyagi szemét a szemét. Létezik lelket és szellemet szennyező szemét is. Ezen a szinten is legyünk tudatosak – ha tudunk. Tudatosan válasszuk meg vezetőinket. Kérjük számon rajtuk, amit megígértek.  Használjuk a tömegközlekedést. Támogassuk a helyi vállalkozásokat. Érdeklődjünk az új dolgok, felfedezések iránt. Becsüljük meg az életünk jobbá tételéért dolgozókat. És fertőzzük meg a szomszédainkat.

Fertőzni kell… de hogyan? Aki tudja, hogy mit kellene tenni, az ne hallgasson tovább. Hogyan kezdődik a lavina? Egyetlen hópehely gondol egyet, és elindul. És mi a vége?... Na, ilyen lavinát kell csinálni!

Persze, nem lesz könnyű. Eleinte nehezen megy, úgy tűnik, mintha nem mozdulna semmi. Hiába minden. De nem adhatjuk fel. Pofázni kell. Harcolni kell. Érvekkel és érzelmekkel.

Sokan lesznek majd, akik nem hallanak, nem látnak, mert nem akarnak hallani, nem akarnak látni. Sokan lesznek, akik támadnak, mert sértjük a vélt, vagy valós, de csak pillanatnyi érdekeiket, vagy csak egyszerűen belegyalogolunk a komfortzónájukba. El kell őket viselni. Végül megadják majd magukat. Az is lehet, hogy ők lesznek a leglelkesebb fertőzők. És egyszer csak elindul. És akkor már meg sem lehet majd állítani. Csak kezdjük el. És figyeljük a többieket.

Mert lesznek köztük olyanok, akik nagyon jól csinálják. Valamilyen rejtélyes okból bármit el tudnak adni. Rengetegen követik őket.

És lesznek olyanok, akik nagyon tudják majd, hogy adott helyzetben pontosan mit is kell tenni.

És lesznek olyanok, akik pontosan meg is teszik. Na, őket kell megfertőzni minden áron.

Saját kezünkben van a sorsunk. És az egy szem bolygónk sorsa. Egyedül is tenni kell a dolgunkat. De… A legnagyobb erőket mindig egy egy irányba cselekvő, megfelelő létszámú csoport tudja mozgósítani. Ezért én a „zöld gondolatok” kezelésére létrehoznék egy pártoktól, kormányoktól független, természet-, és társadalomtudósokból, művészekből, és egyéb választott és válogatott bölcs emberekből álló szervezetet, amely tanácsadó szerepet töltene be az éppen aktuális kormány mellett, irányítaná a kutatásokat, figyelemmel kísérné azok világszintű eredményeit, és szintetizálná azokat, kommunikálna, és oktatna, terjesztené az igét. Véleményezné, szükség esetén megvétózhatná a környezetet jelentős mértékben befolyásoló beruházásokat.

Az intézmény dolgozói rendszeresen szerepeljenek a médiákban, legyen társadalmi súlyuk… és persze megfelelő szintű anyagi megbecsülésük is. Mással viszont ne foglalkozzanak, minden erejükkel, alkotóképességükkel az ügyet szolgálják.

Nagyon fontos  az új generáció beoltása a fenntartható fejlődés ideájával. Az iskolákban legyen tananyag a tudatos és felelős környezetvédelem és környezetgazdálkodás. Kötelezővé tenném a fiataloknak, hogy fenti intézmény égisze alatt rendszeresen végezzenek valamilyen tevékenységet, amíg tanulmányaikat folytatják. Kutassanak, és takarítsanak, tanuljanak, és oktassák az idősebb és fiatalabb generációkat.

El kell érni, hogy ez a téma mindennapjaikban jelentős súllyal jelen legyen. Mert az utolsó órában vagyunk. Persze, el is tűnhetünk a színről. A bolygónak ez is egy megoldás lenne, talán nem is rossz. De nekünk… nekünk nem.

Végül egy utolsó gondolat: az én hitem – és sokunk hite – szerint az Ember nem véletlen baleset eredménye. Valamiért itt vagyunk. Valaki, valahol, valamikor ránk bízta ezt a bolygót. Mint a tulajdonos a kertjét a jó kertészre. Ránk bízta, hogy viseljük gondját, tegyük virágzó kertté, és cserében élhetünk, játszhatunk benne. Ha tönkretesszük… vajon miben bízhatunk?

Talán kapunk majd egy másik lehetőséget, talán nem. De a bukás azért mégis csak bukás. Nagy szégyen…

És ráadásul…nézzük meg, mit teszünk tönkre. Nézz meg egy napfelkeltét. Egy napnyugtát. Sétálj a tenger partján, érezd az illatát. Hallgasd a fák között zúgó szél dalát.  A tetőablakon kopogó esőt. Táncolj a hóesésben. Feküdj hanyatt egy nyári réten. Élvezd a tavaszi virágzást. Az őszi erdő ezernyi színét. Vegyél egy macskát az öledbe. Lovagolj át a hajnali mezőn… Kék és zöld… óceánok és sivatagok… égbe nyúló hegyek, és végtelen síkságok…gazellák és tigrisek… bálnák és delfinek… gyönyörű ez a Föld. És itt születtek, és itt élnek a gyerekeink…

Idézettel kezdtem, idézettel zárom. Szintén egy indián bölcsesség: „ha leöltétek az utolsó vadat, ha kivágtátok az utolsó fát, ha megmérgeztétek az utolsó folyót, majd rájöttök, hogy a pénzt nem lehet megenni”.

Józsi, a részeges angyal I.

Józsi, a részeges angyal

Az angyal a bárpultnál ült, mint minden csütörtök este 7:35 és 9:47 között.

Előtte kilenc üres pohár. És három teli.

- Most már elég! Ezt már nem töltöd belém! - sziszegte a bajsza alól félhangosan, de a bal keze szépen lassan, csendesen már el is indult a következő pohár felé... és már emelte is a szájhoz.

A száj szorosan bezárult. A nyak elfordította a fejet a pohártól. A jobb kéz hirtelen elkapta és jó erősen befogta az orrot. A száj hamar feladta a kilátástalan küzdelmet, és kinyílt...

A bal kéz egy szemvillanás alatt beleöntötte a pohár tartalmát, aztán rögtön rá is tapadt.

Itt be nem megy levegő, míg a torok le nem nyeli a lét!

És lenyelte...

- Bassza meg! - morogta az angyal, de már csak megszokásból. Tudta, hogy nem lesz ennek vége, míg meg nem itta mind a tizenkettőt...

A tizenkettedik pohár után már nem nagyon érzékelte, hogy ki ő, hogy került ide és mit is keres itt.

Halványan derengett neki valami zűrös munkahelyi szerelmi történet, valami kilakoltatás - vagy száműzetés, de minden olyan borgőzösnek tűnt.

Csak egy szó fénylett elhomályosult elméjének éjsötét tábláján: "vacsoraidő".

Lekászálódott hát a bérelt bárszékéről, és elindult az ablak irányába.

- Hé, Józsikám, fizetni ki fog? - ütött a fejére kedvesen a mixer egy koktéloskanállal.

Az angyal benyúlt kabátja alá a belső zseb környékére, vakaródzott egy darabig, majd előhúzott egy szürke tollpihét, és bárgyún vigyorogva a mixer kezébe nyomta.

Tovább vigyorgott, az ablakhoz tántorgott, és magabiztos lendülettel kilépett rajta.

Hatalmas csattanással hasalt el a járdán.

- Ekkora hasast dobtam! - sikoltott szolidan, és elájult.

A.mixer elégedetten markolta a tollpihét.

Hátrament az irodába, kinyitotta a titkos széfet, és gondosan belelibegtette tenyeréről a szürke szöszöcskét. Már nem ez volt az első...

Józsi lassan magához tért. Valami kaparászást érzett a kabátja alatt.

- Aha! Az éhség! - motyogta néma ámulattal - na, gyerünk!

Felemelte azt a fránya bal kezet. Mutatóujja hegye vörös fénnyel izzani kezdett...

- Haza kellene telefonálni... - gondolta, de aztán megfeledkezett magáról, és a járdára vizelt.

Kicsit arrébb csúszott, hogy a pocsolya közepén legyen, és világító ujjával egy négyzetet akart rajzolni a földre - de csak egy paralelogrammára futotta...igaz, legalább szabályosan párhuzamos oldalakkal.

- Terülj, terülj, aszfaltkám! - duruzsolta elégedetten, csak úgy, a Semmi fülébe. Erre a Semmi jól pofán vágta, és sértődötten elugrált.

A járdán megjelent egy félig megrágott, száraz zsömle, egy kiürült májkrémes doboz és egy almacsutka.

- Na, az olcsó varázslat...- gondolta, és magában újra használta a varázsszót - bassza meg!

Még emlékezett rá, hogy garanciális korában ez a varázslat nem így működött. Csak kapja el egyszer azt a házaló lila tündért, megegyengeti a hullámos fürtjeit!

Lassan lecsukta zavaros szemeit.

-De jól élek! Jobban, mint négy éve! - de ezt már csak álmodta...

Éjfélre járt az idő.

Az angyal a lehető legkisebb méretűre húzta össze magát a reklámújságokból rögtönzött takarója alatt.

Fejét egy megkopott kötésű Bibliára hajtotta.

A könyv nem volt túl vastag, a lapok jó részét már régen kitépte belőle. Szükség törvényt bont...

Aludt az angyal, és álmában motyogott a kifent magyar bajusza alatt:

-  Köpöd ki azt az almacsutkát, te szerencsétlen? Hát hagyod, hogy teleígérjék a fejedet mindenféle hazugsággal? Fene a ravasz kígyóját...Még, hogy én megengedtem...!

- Mi van a kezedben, édes fiam? És mitől véres? Mi az, hogy Ábel disszidált?...

- Jól van, menj csak ki szőlőt kapálni. De esernyőt vigyél magaddal!...

- Figyelj haver! Ha még egyszer melléütsz azzal a kalapáccsal, hát én leszállok innét, és szétrúgom a hátsódat! Uram, bocsáss meg neki, mert bal kezes a szerencsétlen...

Hirtelen egy sokágú villám cikázott át a sötétségen, és hatalmas csattanással vágott bele a legközelebbi szemeteskukába.

- Legközelebb jobban célok ám! - álmodta hangosan Józsi, és erre felriadt.

Kihúzta fejét a kiürült mosóporos dobozból, és az égre nézett. Aztán meg maga mögé...aztán meg maga alá...végül tekintete a szemeteskuka melletti óriásplakáton akadt fenn: "A mennyország jobban teljesít!"

- Még mindíg alszom! - dideregte bele az ébredő hajnali fénybe, aztán hirtelen tényleg felébredt.

Már nem volt egyedül...

A kedvenc kukája mellett egy valószínűtlenül gyönyörű tünemény lebegett.

A felkelő nap vörös-arany fénybe burkolta a hófehér ruhás tündérkét. Göndör ezüst hajfürtjei finoman táncoltak az ébredő szellő ujjai alatt.

Alig látható szárnyacskáival belekavart a hideg levegőbe, lábai lassan elérték az aszfaltot.

- Szia! Éhes vagyok...adj valamit enni, kérlek! - mondta, és leült a járdára.

- Adnék, ha volna...eredj a dolgodra! - morogta az angyal.

- De hiszen ott van a zsebedben! Na, add már ide!

Józsi belekotort diszkréten mocskos kabátja elegánsan félig leszakadt, lyukas zsebébe...és előhúzott belőle egy érettnek tűnő körtét.

- Hát aztán nono! - vigyorodott el - jobb lenne, ha már lefőzték volna! De hát, ha már... -

És maga sem értette, hogy miért, de a gyerek kezébe nyomta a gyümölcsöt.

A tündérke szépen beleharapott a körtébe.

Az angyal csak nézte, hogyan eszik, és közben elködösült agya rejtett bugyraiban turkált. Valahol már látta ezeket a fürtöket...de hol?

A lány végzett az evéssel. Az angyalhoz lépett, és hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakát.

Józsi szíve azonnal forró lett. Olyan erővel hatolt belé valami feszítő tűz, hogy azt hitte, ez a halál.

De nem halt meg. Sőt...

Zsibbadó szárnyai sürgető vágyat kavartak fejében.

- Repülni...repülni újra...

Szürke tollai kifehéredtek. Zavaros szemei megteltek fénnyel.

- Te vagy az?...- kérdezte a lányt.

- Igen, Apa. Én vagyok az. Holdacska...

Józsi gyorsan levakarta magáról az ölelő kezecskéket.

- Na jól van, Popsis Mari, most már térj magadhoz! Szórakozz a Bankos családdal! Hazajöttél?

A kislány sértődötten megrázta édesnemes fürtjeit, és a nyakában lógó emberbőr szütyőcskébe kotort.

Egy határozott rántással előhúzott belőle egy ütött-kopott, de hajdan jobb napokat is látott, fekete harisnyába bújtatott, arany csengettyűsorral díszített cirokseprűt.

- A jó büdös francba, még mindig nem adtam be a szervizbe! - morogta gyorsan serkenő kifent magyar bajusza alatt félhangosan, majd tovább kotorászott.

Hirtelen feljajdult, és kirántotta kezét a zacskóból.

Mutatóujja hegyét egy jól megtermett, szivárványszínekben pompázó, gyöngyvirágillatú tintát fröcskölő gumidenevér harapta kellő ügybuzgalommal.

Mari szertelen jókedvében Józsi fejéhez csapkodta a ritka nagy állatot, és vidáman rikkantotta:

- Hason ló a hason lóval. Ez ám a homeopátia!

A denevér megérezte a kínálkozó lehetőséget - és Józsi disztingváltnak csak némi részrehajlással nevezhető lehelletét -, tehát azonnal a helyzetből fakadó előnyök érvényesítésének mezejére cselekedett. Elengedte a feketébe hajló, krumplicukorizű mutatóujjat, és az angyal hasonló színű és állagú, erősen sajtszagot árasztó fülcimpájára helyezte át pozícióját.

Ettől aztán rögtön álomra szenderült.

- Na, én se veszek többet szárnyas betétet! - visította a mostanra kislánynak már csak erősen becézve hívható látomás, és végre kirántotta a tarsolyából, amit olyan ügybuzgalommal keresett - egy átlagos külsejű, de rejtett belső értékekkel rendelkező varázspálcát.

Gyors mozdulatokkal egy-két varázskört írt le iszonytatóvá rendeződött frizurája környékén, de a helyzet csak rosszabbodott ettől.

Ott állt a járdán Popsis Mária, a nyugdíjas boszorkány, teljes irtózatos pompájában, önmagától is visszahőkölve...

Ott állt Mari a járdán, de bárcsak ne tette volna…

Gubancos haját lobogtatta a keleti szél. Lobogtatta, lobogtatta, aztán egyszer csak huss…elrepült vele.

-  Már úgyis meguntam – vigyorgott a némi jószándékkal azért nőnek nevezhető jelenés, betekintést nyújtva tűzpirosra rúzsozott ajkai mögé.

A fogai legalább szépek voltak. Mind a három.

Testét angol szabású, valaha mélykékre festett kosztüm tépett maradványai borították, hóna alatt egy papagájfejet formázó nyelű esernyőt szorongatott. Lábai előtt a járdán egy rongyszőnyeg táska hevert, zipzárral titkosított belsejéből egy gyerekméretű kézfej és néhány  szőke hajtincs lógott ki.

Mari időnként kedvesen bele-belerúgott, amitől a táska nyöszörögni kezdett.

-  Egy kis nyugdíj-kiegészítés… - magyarázta a boszi sietve, bár ez senkit se érdekelt.

Viszont a lába, amivel rúgott…na, az nem tűri már a nyomdafestéket!

Józsi megbabonázva nézte, majd a kukák közé hányt egy kicsit, aztán újra nézte…aztán becsukta szemeit egy kis időre, aztán kinyitotta…de a helyzet cseppet sem javult.

- Ezt aztán már nem bírom józanul! – gondolta kicsit hangosabban a kelleténél, és előrántotta belső zsebének rejtekéből a vészhelyzetekre félretett pálinkásüveget.

Derekasan meghúzta, aztán így szólt kínzójához:

- Na, ha már itt vagy, Mari, gyere, igyál egyet! attól legalább elalszol…

Leültek a járdára, és felváltva inni kezdtek.

- No, de tulajdonképpen… - bizalmaskodott Józsi.

- Hazagyüttem – szipogott Mari, bár erre Józsi magától is rájött – hiába…mióta a Fazekas Harry lett a miniszterelnök, nem üzlet már Angliában boszorkánynak lenni. Meg amúgy is… Március!!!

- Hülye vagy, mint régen, Marikám, de hát, ugye, ez nálad alapjárat. Hát odakint nem járt Neked magyar újság?

- Dehiszen! Azér is vagyok itten! Megyek hónapra tapsikálni nyócér! Nincs egy tisztább kokárdád tizenhatodikáig?

- Túrjál magadnak egyet! – döntötte rá a kukák tartalmát a „nőre” Józsi.

- Neked nem is kell?

- Én belül hordom. – fénylett fel egy pillanatra az angyal.

Ennek hallatán az egyik gyűrött újságról integető nyakkendős, de nem úriember-fotó szeme szúrósan szikrázni kezdett. Józsi persze azonnal levizelte, mire a papír lángra lobbant, és gyorsan semmivé vált.

- Hiába, aki egyszer már szent volt… - bólintott elismerően Mari, és elaludt.

Erre a váratlannak éppen nem nevezhető fordulatra aztán az angyal is szárnyai alá dugta a fejét.

Igen, március lett hirtelen. És szakadni kezdett a hó…

Józsi egészen összegömbölyödött a hótakaró alatt, és teljesen felkészületlenül álmodni kezdett.

Egy hideg hajnali tópartot álmodott magának, ahol valami nagyon büdös szél fújt ritmikusan a jobboldali fülébe. Minden egyéb mozdulatlan volt, és - mint egy kifestetlen kifestőkönyvben - mindennek csak a körvonalai látszottak.

Hirtelen a nagy semmiből megjelent a szintén erre a szürreális világra száműzött festő barátjának óvatlan szelleme.
- Na, majd én kifestem Neked!

És a festő festett. És lassan megtelt fénnyel az üres táj, és mozdult a nádas, hullámzott a víz, sütött a nap...

- Csak ne narancssárgára, kérlek! - akart könyörögni Józsi, de szükségtelenül, mert a festő úgyis tudta.

- Festek Neked orgonát! - szánta el magát az amúgy János névre hallgató angyal, és ezt azonnal meg is tette, de a lila fényözönt újra és újra belepte a márciusi hó.

Józsi az orgonához lépett, leült mellé, és mit sem sejtve játszani kezdett rajta.

- Jaj, ne húzd a nótámat! - visította Mari, és irdatlanra sikerült tyúkszemével belepislogott Józsi álmába, ahol azonnal meglátta szerencsétlen Jánost.
- Engem fess le! Lilára jó lesz! - furulyázta édes-savanyúan János fagyott fülébe, és ledobta magáról szakadt gönceit.

Na, erre persze egy hatalmas sikollyal a Főnök véget vetett a Világnak, és Józsi felébredt.

Mari is álmodott.

Álmában egy frissen felavatott amfiteátrum lelátóján ült...azaz, csak ült volna, ha lett volna ülőhely...

De hát nem volt. Sőt még lelátó sem volt, csak állványzat.

Az állványokon körben pálinkaszagú angyalok ültek, kezük ügyében nektáros doboz, wécépapír-guriga, metrófogantyú, rohadt paradicsom, záptojás, döglött macska különböző állagban és színekben, és egyéb, röptetésre alkalmas kellék.

Az amfiteátrum közepén, az éppen csak serkenő pázsiton néhány lefüggönyzött szavazófülke állt, egyelőre érintetlenül.

Mari mellett Józsi bóbiskolt, kezében csúzlival.

Hirtelen egy pufók kölyökangyal tűnt fel az állványok között. Alacsonyan repült, nyakába kis asztalkát akasztott.

- Tessék, tessék! A töki, a szotyi...petárdát tessék...friss a kézigránát...a töki, a szotyi...tessék, tessék!... - rikoltozta repedtfazék hangon.

Józsi felriadt a hangra. Egy csapágygolyóval megtöltötte csúzliját, megcélozta a kis tollast, és lőtt.

Az angyalka hördült egyet, és az állványzat tövénél elszórva heverő malteros vödrök, talicskák és betonkeverők közé zuhant.

Az angyalok kara zúgolódni kezdett.

- Elkezdjük...elkezdjük...elkezdjük! - zengett a kórus egyre hangosabban.

Végül lenn a küzdőtéren megjelent az öt bíró - piros, narancssárga, zöld, és teljesen más színű mezben.

És elkezdődött...

Hosszú sorokban érkeztek az angyalok. Ahogy egyesével beléptek a fülkékbe, felzúgott a nézőtér.

- Hajrá Szegfű!

- Le a Naranccsal!

- Fúj, Ződek!

És csak úgy röpködtek a macskák, a paradicsomok és egyéb, röptetésre alkalmas tárgyak.

Józsi is egészen felébredt már.

- Jók vagytok, Kékek! - ordította magától értetődően.

- Hiszen olyanok nincsenek is! - rúgta oldalba lágyan Mari.

- Hát nem mindegy? - borult a vállára Józsi - ez az egész úgyis csak... zsákbameccske!

Mire Mari végre magához tért, narancssárga pizsamájában éppen kelt fel a Nap.

- Azannya! - sziszegte Józsi, és gyorsan feltette frissen újított vörös szemüvegét.

- Na, ez is gáz! - sóhajtott divatosan.

- Miér' nem a másikat hordod - somfordált Mari - hiszen az a jobbik!

- Verje meg a devla, azzal se látom a jövőt! - Vonakodott az angyal, aztán hirtelen arrébb masírozott Mari mellől.

- Rá se ránts Józsikám, ez most má' jó darabig így lesz! - terítette ki kártyáit a förtelmes szűzlány - Elempé ma reggel?

- Hát még azt se... - törte a magyart Józsi - na, majd 4Kó!

Aztán rá se rittyentettek.

- Legalább a hajnal a régi! - vakarta meg később valahol az angyal.

- Ja - böffentette a boszi - máma se eszünk semmit.

Józsi nyakig elbújt a holnapi újságban.

- Nini! - rikkantott ki belőle kisvártatva - Szertartás lesz a Titkos Kertben! Meghallgatjuk a Fuvolást?

- Kicsodát? - árulta el magát Mari.

- Hát a Fuvolást! Tudod, aki minden csövet megfúj...

- Akkor biztos ő fújta meg a járókeretemet!

- Hülye vagy már megszokásból! Hát nem emlékszel a Fuvolásra? Együtt jöttünk át a Dimenziókapun!!

- Emlékszem hát! Hiszen ő a Felhőjáró. Engem egyszer meg is idézett!

- De hiszen Mari! Te nem is vagy tündér!

- Hát nem. De bálnának jó vagyok!

Na, ebben maradtak...

Hallgattak egy sort.

Józsi csak úgy magától. Marit nyilvánvalóan az angyal szorosan szájára tapasztott keze akadályozta kissé a véleménynyilvánításban. De aztán harapott...

- Na, Te is, fiam, Mari! Hát beleharapsz a körtét adó kézbe? Hogy vinne el a nyugati szél! - dicsérte meg az angyal.

Mari beleszagolt az aktuális légmozgásba.

- Na, azt várhatod, hogy ez megforduljon!

Ezen aztán majdnem elgondolkodtak. De legalább csend lett megint.

Aztán Marinak eljött a muszáj:

- Különben is... a csutkát visszaadtam!

- Persze - hányta el magát az angyal - miután kijött alul...

- Nicsak! - mutatott az égre Mari - vársz valakit hazulról?

A felhők közül iszonyatos sebességgel közeledett egy piszkosfehér tollcsomó. Mire az angyal pislantott egyet az egyik kukába, a csomag már be is csapódott a kiürült pálinkás üvegek közé, miután lepattant Mari örjítő mosolyáról.

- Angyalka! - köpte tenyerébe maradék fogait a boszi.

- Angyalka ám a nénikéd se! - bíztatta Józsi - Mondtam már ma reggel is kétszer: nem mind angyal, ami tollik!

- Hát akkó meg, mi a dezső ez? - rugdosta lágyan a tollast Mari - nem látom egészen!

- Persze! Mert már megint a szemedbe lóg az egód! Na de majd estére megnyirbálom! Ez itt meg - galambposta!

Józsi letekerte a galamb lábáról a papírszalagot.

A levélben csak ennyi állt:

"- Na, mi lesz már?"

- Hát én azt honnan a fenéből...! - morogta az angyal, miközben megkopasztotta, és nyársra húzta a postást - pedig hát van egy kis sütnivalóm!

- Ha madarat tolláról, akkor embert kabátjáról? - hülyült meg egészen Mari - a Főnök írt?

- Dehogy! - legyintett le két verebet Józsi - Jehova bácsi...

- Ajaj! Biztos locsolkodna... megvan még a bárka?

- Eltüzeltem - piritotta a galambot Józsi - bújjunk el!

- Tudok egy helyet! - reménykedett a boszi.

- A nagy francot! A plázába! - csámcsogott az angyal - Ott mindig elveszek!

- Na oda én aztán nem! Az a Nyugati szél...

- Mámeg minek örülsz? Az csak a metró!

Na, hirtelen többször is elindultak.

Ennek ellenére egyszer csak bementek a forgóajtón kétszer.

- Szia, Popsis! - ugrott rá Mari vállára egy nagy lila macska.

- Nahát, Cicuka! Vettél kolbászt? - tápászkodott felfelé a boszi.

- Francokat. Felmondok! - dorombolt a dög - plázakandúr leszek!

- Plázakandúr? Hát az meg? - fogta kétmarokra a macska kifent magyar bajuszát Józsi.

- Senkinek semmit - karmolta képen Marit Cicuka - egész nap alszok, ződeket beszélek közben, és elköltöm az összes pénzedet mindenféle kacatra!

- Én meg azt hittem, hogy az a Politikus!

- Mert hülye vagy, azért! - alapított szavalókórust iziben az angyal és a macska.

Aztán elvegyültek a kínai kaják között.

Ezt főztem ki - húsvéti hatkezes töltött kenyér

Hozzávalók

Tészta:

- hat kéz (lehetőleg párban)

- 1 kg fehér liszt

- 1 kalán só

- 1 kalán cukor

- 4 dkg élesztő

- kevés tej

- langyos víz igény szerint

- némi veríték a dagasztáshoz

- macskaszőr (lehetőleg fehér)

- minden egyéb, ami beleesik

Töltelék:

- sonka

- tojás

- hagyma

- sajt

- torma

- kölni

- néhány maradék locsolkodó

- macskaszőr (lehetőleg fehér)

A kenyeret kora hajnalban, még a locsolók érkezése előtt meglévő pár kezünkkel dagasszuk meg, az összetevőket gondosan belehányva.

(A kenyér receptjét már előző este egyeztessük a másik pár kéz tulajdonosával, aztán csináljuk úgy, ahogy mi gondoljuk.)

Közben engedjük el a kutyát, és kapcsoljuk ki a csengőt, illetve engedjük le a redőnyöket ízlés szerint.

Az esetlegesen mégis bejutó locsolókat üssük agyon egy léccel, a töltelékbe még jól jöhetnek.

Amíg kel a tészta, keltsük fel a másik két pár kéz tulajdonosait is.

Reszeltessünk velük sajtot, vágassuk össze a tojásokat.

A sonkát vegyük ki a macska szájából, a macskát rakjuk a 160 fokra előmelegített sütőbe.

Ha már nem nyávog, vegyük ki, és dugjuk el a gyerek elől.

A fent említett sonkát, locsolókat, egyéb titkos összetevőket is aprítassuk fel a többi kezekkel.

Ha megkelt a tészta, osszuk ketté.

Nyújtassuk ki nyújtódeszkán, töltsük meg.

A macskaszőrt ki ne felejtsük!

Időnként lőjünk ki a locsolókra az ablakon és bíztassuk a kutyát.

A megtöltött, henger alakúra formázott kenyereket fent említett, már macskátlanított sütőben hosszasan süssük ki.

Amíg készen nem lesz, együnk valami mást.

A búcsú

Búcsúzom az utazástól.
Nem járom tovább ezt a vidéket.
Vár rám egy templom. Az én templomom.
Ha keresnél, ott megtalálsz.
Várlak szeretettel Fekete Toll templomában!

Szeressétek...

A szeretetnek óriási hatalma van.

Nem hiszed? Próbáld ki!

Létezik egy eléggé közismert kísérlet: a csíráztatás.
Ültess el két egyforma, könnyen kicsírázó fajtájú magot - leginkább babot szoktak használni erre. Elég az is, ha csak vattára helyezed. Öntözd mindkettőt naponta, lehetőleg egyformán.
Minden körülmény legyen egyforma, egyet kivéve: az egyiket szeresd is!
Gondolj rá naponta többször meleg szeretettel, beszélj hozzá, becézgesd, fogd meg gyakran a poharát, cserepét, vagy amibe ültetted...és figyeld meg, mi történik!

Ugyanez figyelhető meg a világhírű Masaru Emoto kísérleteiben. Ő a vizet tette ki különféle pozitív és negatív hatásoknak: zenének, szavaknak, imának, aztán megfigyelte, hogy a víz milyen kristályformákat mutatott megfagyásakor...hát, több, mint elgondolkoztató, amit tapasztalt. És a testünk nagy része víz...

Egy emberke lelkét szetetettel lehet növeszteni, és haraggal, közönnyel, félelemkeltéssel rendesen tönkre lehet vágni...sokszor egy életre...

Hát ezért kérem, ha lehet: szetetettel a szívetekben közlekedjetek a világban!
Szeressétek elsősorban magatokat. Szeressétek a körülöttetek élő embereket, és - igen, kedves miskolciak - szeressétek a városotokat!
Nemrég költöztem ide, és lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy kedves emberekkel találkozok, akikkel beszédbe elegyedve hamarosan oda jutunk, hogy ez a város milyen ....!

Elárulok egy nagy titkot. Mi vagyunk a város! Sőt! Mi vagyunk az ország! Mi vagyunk a világ!

A Diósgyőr-szurkolók nyilván érzik, hogy a csapat nem abból a tizenegy emberből áll, aki éppen akkor a zöld gyepen kergeti piros-fehérben azt az egy szem labdát. A kispad, az öltöző, és az egész lelátó - természetesen az emberekkel együtt - az mind-mind a csapat, ugye?

Na, hát pontosan ilyen a család, az utca, a lakótelep, a város, a megye, az ország, az Únió, a Föld...

Nincs ember, aki nem képes a szeretetre. Legfeljebb nem tudja, hogyan kell, mert nem tanították meg rá.
Akkor most itt a recept: azt add másoknak, amit Te is kapni szeretnél! Egy mosolyt, egy símogatást, egy ölelést, néhány jó szót, kenyeret az éhezőnek, meleget a didergőnek...nem folytatom.

Folytasd Te! Elő azzal a babbal!
Rajta gyakorolhatsz. Gyakorolhatod a szeretetet.

Józsi, a részeges angyal - ami eddig történt...

Józsi, a részeges angyal

Az angyal a bárpultnál ült, mint minden csütörtök este 7:35 és 9:47 között.
Előtte kilenc üres pohár. És három teli.
- Most már elég! Ezt már nem töltöd belém! - sziszegte a bajsza alól félhangosan, de a bal keze szépen lassan, csendesen már el is indult a következő pohár felé... és már emelte is a szájhoz.
A száj szorosan bezárult. A nyak elfordította a fejet a pohártól. A jobb kéz hirtelen elkapta és jó erősen befogta az orrot. A száj hamar feladta a kilátástalan küzdelmet, és kinyílt...
A bal kéz egy szemvillanás alatt beleöntötte a pohár tartalmát, aztán rögtön rá is tapadt.
Itt be nem megy levegő, míg a torok le nem nyeli a lét!
És lenyelte...
- Bassza meg! - morogta az angyal, de már csak megszokásból. Tudta, hogy nem lesz ennek vége, míg meg nem itta mind a tizenkettőt...

A tizenkettedik pohár után már nem nagyon érzékelte, hogy ki ő, hogy került ide és mit is keres itt.
Halványan derengett neki valami zűrös munkahelyi szerelmi történet, valami kilakoltatás - vagy száműzetés, de minden olyan borgőzösnek tűnt.
Csak egy szó fénylett elhomályosult elméjének éjsötét tábláján: "vacsoraidő".
Lekászálódott hát a bérelt bárszékéről, és elindult az ablak irányába.
- Hé, Józsikám, fizetni ki fog? - ütött a fejére kedvesen a mixer egy koktéloskanállal.
Az angyal benyúlt kabátja alá a belső zseb környékére, vakaródzott egy darabig, majd előhúzott egy szürke tollpihét, és bárgyún vigyorogva a mixer kezébe nyomta.
Tovább vigyorgott, az ablakhoz tántorgott, és magabiztos lendülettel kilépett rajta.
Hatalmas csattanással hasalt el a járdán.
- Ekkora hasast dobtam! - sikoltott szolidan, és elájult.

A.mixer elégedetten markolta a tollpihét.
Hátrament az irodába, kinyitotta a titkos széfet, és gondosan belelibegtette tenyeréről a szürke szöszöcskét. Már nem ez volt az első...

Józsi lassan magához tért. Valami kaparászást érzett a kabátja alatt.
- Aha! Az éhség! - motyogta néma ámulattal - na, gyerünk!
Felemelte azt a fránya bal kezet. Mutatóujja hegye vörös fénnyel izzani kezdett...
- Haza kellene telefonálni... - gondolta, de aztán megfeledkezett magáról, és a járdára vizelt.
Kicsit arrébb csúszott, hogy a pocsolya közepén legyen, és világító ujjával egy négyzetet akart rajzolni a földre - de csak egy paralelogrammára futotta...igaz, legalább szabályosan párhuzamos oldalakkal.
- Terülj, terülj, aszfaltkám! - duruzsolta elégedetten, csak úgy, a Semmi fülébe. Erre a Semmi jól pofán vágta, és sértődötten elugrált.
A járdán megjelent egy félig megrágott, száraz zsömle, egy kiürült májkrémes doboz és egy almacsutka.
- Na, az olcsó varázslat...- gondolta, és magában újra használta a varázsszót - bassza meg!
Még emlékezett rá, hogy garanciális korában ez a varázslat nem így működött. Csak kapja el egyszer azt a házaló lila tündért, megegyengeti a hullámos fürtjeit!
Lassan lecsukta zavaros szemeit.
-De jól élek! Jobban, mint négy éve! - de ezt már csak álmodta...

Éjfélre járt az idő.
Az angyal a lehető legkisebb méretűre húzta össze magát a reklámújságokból rögtönzött takarója alatt.
Fejét egy megkopott kötésű Bibliára hajtotta.
A könyv nem volt túl vastag, a lapok jó részét már régen kitépte belőle. Szükség törvényt bont...

Aludt az angyal, és álmában motyogott a kifent magyar bajusza alatt:
-  Köpöd ki azt az almacsutkát, te szerencsétlen? Hát hagyod, hogy teleígérjék a fejedet mindenféle hazugsággal? Fene a ravasz kígyóját...Még, hogy én megengedtem...!
- Mi van a kezedben, édes fiam? És mitől véres? Mi az, hogy Ábel disszidált?...
- Jól van, menj csak ki szőlőt kapálni. De esernyőt vigyél magaddal!...
- Figyelj haver! Ha még egyszer melléütsz azzal a kalapáccsal, hát én leszállok innét, és szétrúgom a hátsódat! Uram, bocsáss meg neki, mert bal kezes a szerencsétlen...

Hirtelen egy sokágú villám cikázott át a sötétségen, és hatalmas csattanással vágott bele a legközelebbi szemeteskukába.
- Legközelebb jobban célok ám! - álmodta hangosan Józsi, és erre felriadt.
Kihúzta fejét a kiürült mosóporos dobozból, és az égre nézett. Aztán meg maga mögé...aztán meg maga alá...végül tekintete a szemeteskuka melletti óriásplakáton akadt fenn: "A mennyország jobban teljesít!"
- Még mindíg alszom! - dideregte bele az ébredő hajnali fénybe, aztán hirtelen tényleg felébredt.
Már nem volt egyedül...

A kedvenc kukája mellett egy valószínűtlenül gyönyörű tünemény lebegett.
A felkelő nap vörös-arany fénybe burkolta a hófehér ruhás tündérkét. Göndör ezüst hajfürtjei finoman táncoltak az ébredő szellő ujjai alatt.
Alig látható szárnyacskáival belekavart a hideg levegőbe, lábai lassan elérték az aszfaltot.

- Szia! Éhes vagyok...adj valamit enni, kérlek? - mondta, és leült a járdára.
- Adnék, ha volna...eredj a dolgodra! - morogta az angyal.
- De hiszen ott van a zsebedben! Na, add már ide!
Józsi belekotort diszkréten mocskos kabátja elegánsan félig leszakadt, lyukas zsebébe...és előhúzott belőle egy érettnek tűnő körtét.
- Hát aztán nono! - vigyorodott el - jobb lenne, ha már lefőzték volna! De hát, ha már... -
És maga sem értette, hogy miért, de a gyerek kezébe nyomta a gyümölcsöt.

A tündérke szépen beleharapott a körtébe.
Az angyal csak nézte, hogyan eszik, és közben elködösült agya rejtett bugyraiban turkált. Valahol már látta ezeket a fürtöket...de hol?

A lány végzett az evéssel. Az angyalhoz lépett, és hirtelen mozdulattal átkarolta a nyakát.
Józsi szíve azonnal forró lett. Olyan erővel hatolt belé valami feszítő tűz, hogy azt hitte, ez a halál.

De nem halt meg. Sőt...
Zsibbadó szárnyai sürgető vágyat kavartak fejében.
- Repülni...repülni újra...
Szürke tollai kifehéredtek. Zavaros szemei megteltek fénnyel.
- Te vagy az?...- kérdezte a lányt.
- Igen, Apa. Én vagyok az. Holdacska...

Józsi gyorsan levakarta magáról az ölelő kezecskéket.
- Na jól van, Popsis Mari, most már térj magadhoz! Szórakozz a Bankos családdal! Hazajöttél?
A kislány sértődötten megrázta édesnemes fürtjeit, és a nyakában lógó emberbőr szütyőcskébe kotort.
Egy határozott rántással előhúzott belőle egy ütött-kopott, de hajdan jobb napokat is látott, fekete harisnyába bújtatott, arany csengettyűsorral díszített cirokseprűt.
- A jó büdös francba, még mindig nem adtam be a szervizbe! - morogta gyorsan serkenő kifent magyar bajusza alatt félhangosan, majd tovább kotorászott.
Hirtelen feljajdult, és kirántotta kezét a zacskóból.
Mutatóujja hegyét egy jól megtermett, szivárványszínekben pompázó, gyöngyvirágillatú tintát fröcskölő gumidenevér harapta kellő ügybuzgalommal.
Mari szertelen jókedvében Józsi fejéhez csapkodta a ritka nagy állatot, és vidáman rikkantotta:
- Hason ló a hason lóval. Ez ám a homeopátia!
A denevér megérezte a kínálkozó lehetőséget - és Józsi disztingváltnak csak némi részrehajlással nevezhető lehelletét -, tehát azonnal a helyzetből fakadó előnyök érvényesítésének mezejére cselekedett. Elengedte a feketébe hajló, krumplicukorizű mutatóujjat, és az angyal hasonló színű és állagú, erősen sajtszagot árasztó fülcimpájára helyezte át pozícióját.
Ettől aztán rögtön álomra szenderült.
- Na, én se veszek többet szárnyas betétet! - visította a mostanra kislánynak már csak erősen becézve hívható látomás, és végre kirántotta a tarsolyából, amit olyan ügybuzgalommal keresett - egy átlagos külsejű, de rejtett belső értékekkel rendelkező varázspálcát.
Gyors mozdulatokkal egy-két varázskört írt le iszonytatóvá rendeződött frizurája környékén, de a helyzet csak rosszabbodott ettől.
Ott állt a járdán Popsis Mária, a nyugdíjas boszorkány, teljes irtózatos pompájában, önmagától is visszahőkölve...

Józsi....Mari

Józsi gyorsan levakarta magáról az ölelő kezecskéket.
- Na jól van, Popsis Mari, most már térj magadhoz! Szórakozz a Bankos családdal! Hazajöttél?
A kislány sértődötten megrázta édesnemes fürtjeit, és a nyakában lógó emberbőr szütyőcskébe kotort.
Egy határozott rántással előhúzott belőle egy ütött-kopott, de hajdan jobb napokat is látott, fekete harisnyába bújtatott, arany csengettyűsorral díszített cirokseprűt.
- A jó büdös francba, még mindig nem adtam be a szervizbe! - morogta gyorsan serkenő kifent magyar bajusza alatt félhangosan, majd tovább kotorászott.
Hirtelen feljajdult, és kirántotta kezét a zacskóból.
Mutatóujja hegyét egy jól megtermett, szivárványszínekben pompázó, gyöngyvirágillatú tintát fröcskölő gumidenevér harapta kellő ügybuzgalommal.
Mari szertelen jókedvében Józsi fejéhez csapkodta a ritka nagy állatot, és vidáman rikkantotta:
- Hason ló a hason lóval. Ez ám a homeopátia!
A denevér megérezte a.com kínálkozó lehetőséget - és Józsi disztingváltnak csak némi részrehajlással nevezhető lehelletét -, tehát azonnal a helyzetből fakadó előnyök érvényesítésének mezejére cselekedett. Elengedte a feketébe hajló, krumplicukorizű mutatóujjat, és az angyal hasonló színű és állagú, erősen sajtszagot árasztó fülcimpájába helyezte át pozícióját.
Ettől aztán rögtön álomra szenderült.
- Na, én se veszek többet szárnyas betétet! - visította a mostanra kislánynak már csak erősen becézve hívható látomás, és végre kirántotta a tarsolyából, amit olyan ügybuzgalommal keresett - egy átlagos külsejű, de rejtett belső értékekkel rendelkező varázspálcát.
Gyors mozdulatokkal egy-két varázskört írt le iszonytatóvá rendeződött frizurája környékén, de a helyzet csak rosszabbodott ettől.
Ott állt a járdán Popsis Mária, a nyugdíjas boszorkány, teljes irtózatos pompájában, önmagától is visszahőkölve...

Kit szolgál...?

Elgondolkodtál már azon, hogy vajon kinek jó ez az élet, amit teremtettünk ezen az eredetileg gyönyörű, de már erősen megtépázott bolygón, amit otthonunknak hívunk?
Kit szolgál a gazdagság, ami a Te verejtéked árán jön létre?
Kit szolgál a gazdagság, amiből Te ki vagy zárva?

Foci vagy szolgáltatás?

Tisztelettel és szeretettel emlékeztetek minden kedves leendő szavazót:

A politika nem foci. Nem kell a kedvenc csapatod mellett kitartanod még akkor is, ha éveken át szarul játszik. Főleg nem, ha évek óta egyre szarabbul...

A politika szolgáltatás. A politikusok a mi szolgáltatóink. (Lásd a miniszter szó jelentését: szolga).

Te melyik szolgáltatót választod? Nyilván azt, amelyik jobb minőséget - mondjuk például életminőséget - nyújt Neked, vagy amelyik kevesebbe kerül.

Semmiképpen nem választod azt, amelyik rossz munkát végez, sok pénzért.

Nem választod azt, amelyik nem alakítja kínálatát az igényeidhez.

Nem választod azt, amelyik nem szolgáltatónak, hanem uralkodónak képzeli magát.

Nem választod azt, amelyik minden baklövését megmagyarázza.

Nem választod azt, amelyik nem vállal semmiért sem garanciát.

Nem választod azt, amelyik nem téríti meg a rossz munkájával Neked okozott károkat.

Nem választod azt, amelyik reklámkampányában nyilvánvaló hazugságokat állít. Sőt, már akkor sem választod, ha túl agresszív reklámhadjáratot folytat, hogy megszerezze a pénzedet.

Nem választod azt, amelyik saját ajánlatának vonzóbbá tételéért a másik szolgáltatót szidja.

Nem választod azt, amelyik nem árulja el, hogy tulajdonképpen mit is kapsz majd a pénzedért...

...és még folytathatnám.

De inkább folytasd Te...április 6-ig...és azután is!

Mondj fel a rossz szolgáltatóknak!

Lejtőn

Sorszám

Itt ülök a munkaügyi központban ítéletre várva.
Kedden kaptam egy sorszámot, ma reggel nyolcra.

Kilenc óra van...

Úgy tűnik a sorszámok teljesen véletlenszerűen jelennek meg a kijelzőn. Már régen kisorsolták az előttem lévőt...és éppen most az utánam következőt...és egy sereg teljesen más sorszámot.

Ráérek. Várok.

A sorszámosztó ablaknál 20 méter ember...
A folyosó tömve van ügyfelekkel...

Van, aki nem ér rá. Reklamál.
A válasz:
-Kevesen vagyunk. Miért nem tetszett a mai napját szabaddá tenni!

Kevesen vannak...vajon a várakozók közül hányan tudnák ellátni az irodákban ülők munkáját?
És vajon hányat alkalmaznak majd közülük?

A fenébe! Már megint ébren álmodom!

Ülök....véletlenül ránézek egy másik ügyfél sorszámára...

Jé, ugyanolyan, mint az enyém!

Reklamálunk. Tudják. Megoldják. Üljünk le.

Na, most felébredtem. Ilyen álom nincs.

Álomjövedelem

Álmomban sok pénzt kaptam az egyik barátomtól.
Nagyon boldog voltam.

Most felébredtem...és sehol a pénz!

Veszek be egy altatót!